Kvantumfizika




1
A tudományban bekövetkező paradigmaváltás: egy
kvantumfizikus meglátásai
Amit Goswami
Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány
területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan
tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást. Ma az új
paradigmáról szóló elképzelés biztos elméleti alapokon és bizonyítékokon nyugszik, nem
elsősorban a szárnyaló képzeleten és ködös elképzeléseken, mint ahogy az valamikor volt
(Ferguson, 1980). És mint minden kreatív próbálkozás, a paradigmaváltás egy meglepetést is
hozott magával, mégpedig azt, hogy maga a tudomány a spirituális metafizika keretein belül
kell, hogy működjön.
Az évtizedekkel ezelőtti elképzelések egy holisztikus paradigma mellett szóltak,
amelyben a spiritualitás számára a legmegfelelőbb hely a panteizmus vagy a természetalapú
spiritualitás volt (Capra, 1975, 1982). A holizmus szerint az egész több, mint a
részek. Az, hogy miben több, új jelenségek megjelenésében keresendő, amelyek nem
redukálhatók a részek összességére. Az élet, az elme, a tudat, a spiritualitás –
mindezeket az anyag ilyen holisztikusan megjelenő jelenségeinek tekintették. Akkor
szinte senki nem kérdőjelezte meg a materializmus alapvető tételét – nevezetesen hogy
minden anyagból áll.
A holizmus nem csupán az integráló ösvény. A mélylélektannal foglalkozó
pszichológusok, kezdve Freuddal és Junggal, nyíltan kijelentették, hogy a tudattalan
koncepciója feltételez egy meg nem magyarázható tudatot. Azonban még Jung is (1971),
aki talán a pszichológiában az összes új paradigmagondolkodó közül a legforradalmibb
volt, időnként hangot adott azon elképzelésével kapcsolatos kételyeinek, hogy vajon a
kollektív tudattalannak egyáltalán nincs is genetikai alapja. Aztán ott volt természetesen
Abraham Maslow (1971), Ken Wilber (2006) és más transzperszonális pszichológusok,
ám ők leginkább az ősi bölcsességeket ismételgették, és a modern tudományból nem
vontak be eleget elméleteikbe ahhoz, hogy azok a tudósok számára is teljes mértékben
elfogadhatók legyenek. Az avantgarde new age gondolkodásban domináns szerepe volt
a holisztikus paradigmák híveinek: Gregory Bateson, Fritjof Capra, Eric Wantsch,
Francisco Varela, Humberto Maturana, John Lilly, a Nobel-díjas Ilya Prigogine, Karl
Pribram, David Bohm, a rendszerelmélettel foglalkozó László Ervin, és Roger Sperry, a
Nobel-díjas biológus, aki komoly mértékben hozzájárult ahhoz a zajos vitához, amely a
bal agyfélteke-jobb agyfélteke aszimmetriája mint minden válasz forrása körül kialakult,
stb. A lista szerteágazó és igen hosszú.
Számos holisztikus, mint például Capra, elemzéséhez a rendszerelméletet hívta
segítségül; ám az ilyen jellegű elemzés terjedelme korlátozott, csak általánosságokat
lehet taglalni. Mások, mint például Karl Pribram, David Bohm vagy Edgar Mitchell a
hologram ideájával próbálkoztak, úgy szó szerinti, mint metaforikus értelemben. A
hologram azonban egy objektum („object”), míg a tudat egyben szubjektum („subject”)
2
is. Hogyan jön a képbe a szubjektum-objektum tudata? Ezt a “nehéz kérdést” nem lehet
materialista szemszögből megközelíteni (Chalmers, 1995).
A spiritualitás pedig több, mint panteizmus, és egy integratív elméleti alap még
mindig hiányzott ahhoz, hogy hidat lehessen emelni a tudományon belüli holisztikus
gondolkodás, és a tudaton belüli pszichológiai gondolkodás közé. Egy ilyen alap csak
akkor épült fel, amikor a kvantumfizikát megfelelően értelmezték, paradoxon-mentes
módon (Goswami, 1989, 1991, 1993; l. lentebb is).
A kvantumfizikusok azért hallatták a hangjukat, amikor a paradigmaváltással
kapcsolatos korábbi viták folytak. Ott volt David Bohm munkája, aki a kvantum-nonlokalitás
elméletét alkalmazta egy rendszer meghatározásához; őt már említettem a
holografikus paradigmával kapcsolatban. Ám Neumann János (1955) volt az első, aki a
fizikába – és így a tudomány egészébe – beépítette a tudatot, azt állítva, hogy a tudat
választja ki a megtapasztalást az összes olyan kvantumlehetőség közül, amelyeket egy
objektum képvisel a kvantumfizikában. Az ő feltevése magyarázatot ad a megfigyelői
hatásra („observer effect”) – a megfigyelők egyértelműen mindig átalakították a
kvantumlehetőségeket konkrét megtapasztalásokká. A hetvenes években Fred Alan
Wolf volt az (1970, 1984), aki népszerűsítette Neumann elképzelését a következő
jelmondattal: „Mi hozzuk létre a saját realitásunkat”. A titok című könyv, illetve az
ugyanilyen cím alatt megjelent film a mai napig szolgálják azt a célt, hogy Neumann
elképzelését Wolf népszerűsítse.
Neumann elképzelésének komolyságát csak akkor mérhetjük fel, ha elmélyülünk
az úgynevezett kvantummérési paradoxonban, amely igen szúrós szálka azon
materialista próbálkozásokkal kísérletezők szemében, akik megpróbálják megérteni,
illetve értelmezni a kvantumfizikát. A redukcionizmuson alapuló materialista modellben
az elemi részecskék atomokat, az atomok molekulákat, a molekulák sejteket, a sejtek
pedig az agyat alkotják, az agy pedig létrehozza a tudatot. Ezt nevezik a kauzalitás felfelé
irányuló („upward causation”) oksági modelljének. Azonban mivel a kvantumfizika
szerint minden tárgy kvantumlehetőség, egy ilyen felfogásban a lehetséges elemi
részecskék lehetséges atomokat alkotnak, egészen addig, hogy a végén létrejön a
lehetséges agy, illetve a lehetséges tudat. Hogyan tud egy lehetséges tudat, amely egy
objektum lehetőségeihez kapcsolódik, számunkra konkrét eseményt produkálni? A
lehetőséggel összekapcsolt lehetőség csak még nagyobb lehetőséget eredményez. A
tudatról szóló materialista-redukcionista gondolkodás tehát nem szolgálhat
magyarázattal a megfigyelői hatásra. Ez a kvantummérés problémája, amely egy logikai
paradoxon a materialista gondolkodás számára. Innen ered Neumann felvetése: mivel az
anyagi kölcsönhatások nem változtatják a lehetőséget valósággá, tudatunk nem anyagi
természetű, ha erre képes.
A materialisták azonban szembeszegülnek a neumann-i kvantummérési
megközelítéssel, mivel az emlékeztet a dualizmusra. Ha a tudat független, nem anyagi
természetű duális objektum, hogyan képes kölcsönhatásra lépni egy anyagi természetű
objektummal? Egy ilyen kölcsönhatáshoz energiát hordozó jelek közvetítésére van
szükség. Ám magának a fizikai univerzumnak az energiája mindig állandó, ami eleve
kizárja az ilyen jellegű közvetítést.
3
Az áttörést hozó elképzelés az, hogy a tudat nem is az agy anyagi természetű
terméke, és nem is duális objektum; hanem minden dolog alapja, amelyben anyagi
természetű objektumok lehetőségként léteznek. A kvantummérés esetében a tudat (a
megfigyelő formájában) kiválasztja az összes felajánlott lehetőség közül azt az
aktualitást, amelyet megtapasztal, s így az szubjektum-objektum megkülönböztető
tudattá válik a folyamatban (Goswami, 1989, 1991, 1993). Úgy is fogalmazhatjuk, hogy
a tudatos választás a felelős az erdőben kidőlő fáért, illetve a „te”-ért, aki hallja a dőlés
hangját. Ha nincs megfigyelő, nincs hang, sőt, még fa sincs.
A kvantumfizikának a tudat felsőbbségén („primacy-of-consciousness”) alapuló
értelmezésének ezen áttörésében meghatározó volt a „Wigner barátja” paradoxon
megoldása — arról van szó, amikor két megfigyelő egy időben választ egymásnak
ellentmondó lehetőségek közül, akkor kié a választás? A paradoxont három, egymástól
függetlenül dolgozó fizikus oldotta meg --Ludwig Bass (1971), Amit Goswami (1989) és
Casey Blood (1993). Mindannyian a non-lokalitással álltak elő megoldásként – ez a tudat
jel nélküli („signalless”) összekapcsolódását mondja ki. Nem teljes szabadságban
választunk az egyéni lokális ego tudatunkból, hanem egy nem-lokális, kozmikus,
rendhagyó tudatból. Hívjuk ezt kvantum-tudatnak („quantum consciousness”), és a
választást lefelé irányuló ok-okozati összefüggésnek („downward causation”), Donald
Campbell pszichológus terminológiáját követve.
Ez az elmélet több síkon is áttörést jelent. Először is most már egyértelmű, hogy
egy objektív helyzettel kapcsolatos tudatos választás objektív, mivel a tudat – lévén,
hogy nem lokális - objektív. Ez igazolja azt, hogy miért képes a kvantumfizika
lehetőségeket előre megjósolni. Másodszor: egy adott eseményre is megmarad a
kreativitás. A titok a titok mögött az, hogy kreatív módon kell választanunk, szinkronban
a kvantum-tudattal, hogy a szándékainkat kinyilvánítsuk. Az egónkban az úgynevezett
szabad akaratunk is komoly veszélybe kerül, mivel az feltételekhez kötött alternatívák
közül választhat: milyen ízű fagyi, csokoládé vagy vanília? Ilyen jellegű választási
lehetőségekről van szó. Harmadrészt a tudat non-lokalitása kísérleti úton igazolható
elképzelés.
Hallottunk már Einstein, Podolsky és Rosen (1935) munkájáról, illetve John Bell
írásairól, amelyekben kifejti híres tételét (Bell, 1965), amely szerint a non-lokalitás
benne van a kvantum-mérésben, illetve felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet a nonlokalitás
létezését igazolni. Bell nyomdokain járva Alain Aspect és munkatársai (1982)
valóban igazolták a kvantum non-lokalitást laboratóriumi körülmények között, 1982-
ben. Ugyanebben az évben az orvos Larry Dossey elkezdte hangoztatni, hogy mennyire
hatékony a kvantum non-lokalitás a gyógyításban, felvetését pedig Randolph Byrd
igazolta is 1988-ban (Byrd, 1988), amikor bemutatta a non-lokális tudatot és a lefelé
irányuló ok-okozati összefüggést az imán keresztül történő távgyógyításban. Korábban
Russel Targ és Harold Puthoff parapszichológusok (1974) és Robert Jahn (1982)
meggyőző objektív adatokat publikáltak a távolból történő megfigyelésről, Jahn és Dunn
(1986) pedig a kvantum-tudatot alkalmazták, bár kissé homályos módon, új adataik
értelmezéséhez.
Willis Harman alkotta meg a "tudaton belüli tudomány" („science within
consciousness”) kifejezést, amellyel kapcsolatban további részleteket szeretett volna
4
kidolgozni, 1986-ban. Három éven belül közreadtam a kvantum-kreativitással
kapcsolatos írásaimat (Goswami, 1988) és a kvantumfizika idealista értelmezését,
amelyben Istent a kvantum-tudat formájában fedezzük fel újra (Goswami, 1989). A
kvantum-kreativitás a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”)
egy másik fontos aspektusát tárja fel a non-lokalitás mellett, mégpedig a
diszkontinuitást. A kreatív elképzelések az intuíció („insight”) nem folytonos eseményein
keresztül érnek el bennünket. Ez a régi paradigma gondolkodással
összeegyeztethetetlen, amelyben minden jelenség anyagi természetű, mivel az anyagi
kölcsönhatások folytonosak. Ám a tudat felsőbbségének („primacy-of-consciousness”)
paradigmájában a kreativitás diszkontinuitását kvantumugrásokként magyarázzák,
amelyek hasonlóak azokhoz az ugrásokhoz, amelyeket egy elektron tesz az egyik
atompálya és egy másik között anélkül, hogy áthaladna a köztük lévő téren.
És végül, de nem utolsósorban Deepak Chopra orvos (1989) a fentiektől
függetlenül felfedezte a kvantum-tudatot és a diszkontinuitás jelenlétét a lefelé
irányuló ok-okozati összefüggésben („downward causation”), mégpedig azon forradalmi
elképzelésével, hogy a kvantum gyógyítás a tudatban bekövetkező kvantumugrások
eredménye. A kvantumgyógyítás magyarázatot ad a spontán gyógyulással kapcsolatos
számos rendhagyó adatra (O’Regan, 1997). A tudaton belüli tudomány útnak indult.
1993-ban adtam közre a The Self-Aware Universe („Az öntudatos univerzum”)
című munkámat (Goswami, 1993). Ugyanebben az évben Henry Stapp fizikus
megjelentette a „Mind, Matter, and Quantum Mechanics” („Elme, anyag és
kvantummechanika”) című művét, amelyben nagyjából ugyanazokra a
következtetésekre jutott, mint az én munkám, csupán kissé megbújva Whitehead
filozófiájának védőernyője alatt. Helmuth Schmidt (1993), Dean Radin (1997) és Marilyn
Schlitz parapszichológusok komolyan hozzájárultak a lefelé irányuló ok-okozati
összefüggés („downward causation”) igazolásához és az ezzel kapcsolatos kísérletek
kivitelezéséhez, ahogyan William Tyler stanford-i mérnök professzor is (2001).
Munkám inspirálóan hatott Jacobo Grinberg neurofiziológusra és munkatársaira
(Grinberg et al, 1994), akik felfedezték az átadott potenciált — a fénysugarak által
keltett fizikai elektromos potenciál átadását egymástól távol lévő emberi agyak
között, amely anélkül megy végbe, hogy köztük elektromágneses kapcsolat lenne, vagy
hogy olyan jelek lennének jelen, amelyek felhasználhatók adataik értelmezéséhez, ami
jelzi, hogy a nem lokális átadás a kvantumtudatnak tudható be, amely valóban nem
lokális. Grinberg adatait később számos kísérlet igazolta (Fenwick et al, 2001;
Wackermann et al, 2003; Standish et al, 2004).
Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi
Istent és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést („downward causation”). Ám a
spirituális hagyományok a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward
causation”) mellett finom, nem anyagi természetű dolgok létezésének ideáját is felvetik,
mint amilyen például az elme vagy az életenergia test, vagy akár az archetípusok elmén
túli („supramental”) teste, amelyből értékeink származnak.
A holisztikus gondolkodás, az új pszichológia és a kvantumfizika mellett más
elméletek is gyors ütemben napvilágot láttak a The Aquarian Conspiracy („A Vízöntő
Összeesküvés”; Ferguson, 1980) című mű közreadását követően, amelyek szerint a
5
materializmusnál valami több van kilátásban. 1981-ben látott napvilágot Sheldrake-nek
A New Science of Life („Az élet új tudománya”) címen megjelent forradalmi könyve,
amely új életet lehelt az élettest („vital body”) korábban már elvetett koncepciójába.
Korábban az élettest volt egy titokzatos életerő forrása. Sheldrake helyesen azt az
elméletet állította fel, hogy az élettest a nem lokális és nem fizikai morfogenetikus
mezők tára, amelyet biológiai formák létrehozására használunk. John Searle (1980,
1994) új felfedezést tett az elmével kapcsolatban, amelyet Penrose (1994) a szigorú
matematika segítségével támasztott alá: mindkét tudós azt mutatta meg, hogy az anyag
nem tudja feldolgozni a jelentést („meaning”), csupán az elme képes erre, illetve az tölti
be ezt a funkciót.
A finom testek („subtle bodies”) létezésének alátámasztására további adatok
gyűltek össze. A halál közeli állapotot kutató tudósok áttörésre jutottak (Sabom, 1982;
Ring, 1984) azzal, hogy bizonyították a halál utáni túlélést. Stan Grof (1992) felfedezte a
„holotrop légzés” („holotropic breathing”) új technikáját, amelynek segítségével
előhívhatjuk a reinkarnációs emlékezetet, amelynek létezését addig csak a gyermekek
emlékeinek kutatása igazolta (Stevenson, 1961, 1974, 1977).
A materialisták tagadják a finom testek („subtle bodies”) létezését a „dualizmus”
miatt – nincs közvetítő a „finom” („subtle”) és az „anyagi” („material”) közötti
interakcióhoz. A kvantumgondolkodásban azonban ha a finom tárgyakra, mint
kvantumobjektumokra vagy kvantumlehetőségekre gondolunk a tudaton belül, a
dualizmus elveszti létjogosultságát. A tudat a közvetítő. Amikor a tudat anyagi
lehetőségek közül választ, akkor egyben egy vagy több finom test lehetőség közül is
választ. Az egyidejű választás folyamatában az „anyag” („material”) a „finom” („subtle”)
megjelenése (Goswami, 2000, 2001; Blood (2001).
Ez új erőt és új integrálandó horizontokat adott a tudaton belüli tudomány
számára. Egyrészt ott van a túlélés, illetve a reinkarnáció fizikája. Mi az, ami túlél? Mi
inkarnálódik? Természetesen a finom testek; valójában a valószínűségek feltételes
(„conditioned”) kvantum matematikája (Goswami, 2001). Az új tudomány egy másik
alkalmazási területe az egészség és a gyógyítás volt.
Korábban már említettem Chopra felvetését a kvantumgyógyításról. Az új
tudomány segítségével úgy értelmeztem a kvantumgyógyítást mint kreatív gyógyítási
intuíciót („creative healing insight”) a kreatív folyamat részeként (Goswami, 2005).
Az akupunktúra megjelent Amerikában, a chi szinte egyik napról a másikra
népszerű kifejezéséé vált, és hamarosan a finom (élet-) energiák is tanulmányok tárgyát
képezték, például Elmer Green számára (Green and Green, 1977; Page, 1992; Eden,
1999). Hamarosan hidak kezdtek kiépülni a tudat kvantummodellezésének fejlődése és
az életenergia orvoslás, illetve az elme-test orvoslás avantgarde orvosi kutatóinak
tapasztalati és elméleti munkái között (Goswami, 2004).
A nyolcvanas években a Brian Goodwin, Mae Wan Ho és Peter Saunders által
vezetett organizmikus biológiai iskola (azon biológusok, akik okszerű hatékonyságot
tulajdonítanak az egész organizmusnak, nem csupán a géneknek) folyamatosan arra
emlékeztette a tudományos társadalmat, hogy a neo-darwinizmus hiányos; a tárgyban
számos népszerű könyv látott napvilágot (például Goodwin, 1994; Ho és Saunders,
1984), amelyek az ő hatásukra születtek. Michael Behe biológus (1996) úttörő
6
jelentőségű munkája, amely azt igazolja, hogy az élő rendszerek egy intelligens tervező
által végzett intelligens tervezés eredményei, szintén a kilencvenes években látott
napvilágot. Arnie Wyller asztrofizikus (1999) azzal az elmélettel állt elő, hogy a tudat
kulcsfontosságú szerepet játszik az evolúcióban. És végül egy, a közelmúltban megjelent
könyvben (Goswami, 2008b) híd jött létre a darwinizmus és az evolúció intelligens
tervezési elmélete között, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésről („downward
causation”) és a finom testekről („subtle bodies”) szóló elméletek alkalmazása révén. A
legfontosabb gondolatot itt az jelenti, hogy a makroevolúció híres fosszilis szakadékai
(amelyeket „írásjeleknek” /”punctuation marks”/ is nevezünk, l. Eldrege and Gould,
1972) a biológiai kreativitásban bekövetkezett kvantumugrások eredményei.
Ez evolúció ilyen irányú megközelítése tudományos alapot jelentett korábbi, az
evolúciós jövőnkkel kapcsolatos forradalmi elképzelések számára, amelyről olyan
ragyogó elmék írtak, mint például Teilhard de Chardin (1961), Sri Aurobindo (1996) vagy
Ken Wilber (1981).
Ebben az írásban nem történeti áttekintéssel, csupán ízelítővel szolgálok azzal
kapcsolatban, hogy hogyan került ismét a tudományos gondolkodás és a kísérletezés
előterébe az Isten létezését megerősítő új paradigma, a lefelé irányuló ok-okozati
összefüggés („downward causation”) és a finom testek („subtle bodies”).
És most következik a végső kérdés. Ha a tudomány tudat-alapú paradigmájával
kapcsolatos adatok és az elmélet is rendelkezésre állnak (mindkettő megfelelő módon
demonstrálva lett az elmúlt évtizedek során, ahogyan azt itt láthatjuk), akkor mi az oka
annak, hogy a tudósok többsége (a legfontosabbak) nem fogadja el a következtetést?
Mi az oka annak, hogy a kvantum-üzenet nem jut el a vezető tudósokhoz?
Ezen ellentmondásra könnyen találhatunk felületes okokat. A tudomány pénzből
élő vállalkozás, amelybe hatalmas összegeket fektetnek be, és a materialisták ezeket
gondosan óvják. Nem akarják, hogy a konc egy része az új tudományhoz, illetve annak
kutatásához kerüljön. Sok nyugati tudós általános ellenszenvet táplál a vallással
szemben, mivel a népszerű kereszténység fundamentalista tendenciái között nőttek fel.
És így tovább.
Ám ahogy mondtam, ez így felületes, és nincs okunk a csüggedésre. Az, ahogyan
az elismert tudósok a tudaton belüli tudományt fogadják, igen hasonló ahhoz, ahogyan
a történelmi vallások képviselői fogadják az ezoterikus spiritualitást. Az elfogadás lassan
megy, és ennek igen mélyen rejlő oka van.
Az elfogadott vallások nem raknak a felelősségre árcédulát. Az ember
beleszületik, és egyébként is meg van váltva (ha azt gondolnák, hogy csak a
kereszténység jelmondata az, hogy „Jézus megváltott”, higgyék el, hogy ez a
szemellenzős hit minden népszerű vallásban jelen van). Ám ha elfogadjuk az ezoterikus
spiritualitást, amelynek alapja az, hogy az ember és Isten nem duális, akkor felelőssé
válunk döntéseinkért. Nem lehet felelősséget vállalni mindaddig, míg az ember készen
nem áll rá.
Ugyanez a helyzet a tudaton belüli tudománnyal is. Azok a tudósok, akik
elfogadják azt, nem háríthatják el magukról a felelősséget. Tudományos munkájukat
már nem végezhetik értékektől mentes hozzáállással. Nem tehetik meg, hogy nem
vállalnak elkötelezettséget az átformálódás iránt, miközben tudományos objektivitást
7
színlelnek. Ahhoz, hogy valaki a tudat tudósa legyen, az kell, hogy a saját személyes
életében, illetve a szakmai életében is kutassa a tudatot. Ez igen komoly esély, és igen
komoly felelősség.
Az új paradigma gondolkodás lassú előrehaladása jó dolog. A lassú elfogadás azt
jelenti, hogy a tudósok nem naivak; látják, hogy mi a tét. Victor Frankl filozófus azt
mondta: "A Keleti Part Szabadságszobrát ki kell egészítenünk a Nyugati Part
Felelősségszobrával." Nem kell kapkodni mindaddig, míg a felelősség eme szobrát fel
nem állítottuk – természetesen metaforikus értelemben. Eközben a fontos dolog az,
hogy elfogadást nyerjünk az összes élet- és társadalomtudomány multikulturális
megközelítése számára, a pszichológia és az orvostudomány nyomdokait követve. Itt
lehet segítségünkre az, amit kvantumaktivizmusnak („quantum activism”) hívunk.
Jó ideje hangoztatom azon véleményemet, miszerint a materializmus seb a tudat
evolúciójának testén. Nem lenne bölcs dolog ezt a sebet a lehető leghamarabb
begyógyítani?
Be kell gyógyítanunk a sebet, mielőtt az rosszindulatúvá kezd válni. A fentiekben
az új paradigma tudományos elfogadásáról beszéltem, ami a saját tempójában halad.
Ám a nagyközönség által történő elfogadásnak nem kell várnia. Köszönhetően annak,
hogy a keleti spiritualitás már elérte a Nyugatot, illetve hogy Nyugaton az ezoterika új
erőre kapott a tudat jelenlegi holo-mozgalma („holomovement”) során, sokkal több
laikus készen áll a felelősségvállalásra, mint tudós. Valójában teljes mértékben arra
számítok, hogy a közemberek által történő elfogadás fogja előre vinni a tudományos
körökben történő elfogadást.
Mit is jelent a felelősségvállalás? Azt jelenti, hogy az ember elkötelezetté válik
az iránt, hogy átformálja önmagát a tudat evolúciójának szükségessége alapján, a
kvantumfizika átformáló aspektusainak segítségül hívásával, mint amilyen a
diszkontinuitás vagy a non-lokalitás. Ha az ember ezt megteszi, kvantum-aktivistává
válik. Egy hétköznapi aktivista anélkül próbálja megváltoztatni a világot, hogy ő maga
aktívan bármilyen változtatást tenne; a spirituális aktivista úgy próbál átformálódást
elérni, hogy hisz benne, hogy a világ majd gondoskodik a saját sorsáról. A
kvantumaktivista az átalakításra úgy vállalkozik, hogy mindig az egész átalakulását tartja
szem előtt.
A kvantumaktivizmusnak a tudományba történő azonnali bevitele azt jelenti
tehát, hogy ha nem tudjuk meggyőzni a materialistákat arról, hogy adják fel régi
paradigmájukat, álljunk támogatóan hozzá az alternatív tudományok fejlődéséhez –
történjen az bárhol. Nem versenyzünk, egymással, hanem együttműködünk. Nem
megosztunk, hanem integrálunk. Végül majd azt a tudományt fogadják el új
paradigmaként, amely a legtöbbet integrálja.
Mindeközben az új paradigmának bizonyítania kell hasznosságát a technológia
fejlődésén keresztül. Az egyik alkalmazási terület az alternatív orvoslás, amelynek
hathatósága már ma is egyre nagyobb elismerésre tesz szert. Egy másik fontos
alkalmazási terület a „finom energia” („subtle energy”) technológia: e körbe tartozik a
természetfeletti képességek alkalmazása („dowsing”) vagy az aurafotózás („Kirlian
photography”) alkalmazása az orvosi diagnosztikában. További alkalmazási területek
megjelenését is tapasztaljuk, mint amilyen a spirituális közgazdaságtan (Goswami,
8
2005) és politika (McLaughlin, 1994). Ez csak a kezdet. Az elkövetkező évtizedek során az
új paradigma számtalan hasznos alkalmazási területe fog felbukkanni – ami a paradigma
elfogadását is ösztönözni fogja majd.

Lásd még:
videók http://www.youtube.com/playlist?list=PLAA1A44F13F7B3DD2&feature=edit_ok
könyvek:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése