Aranykori-mítoszok

Részlet: Avatara: Az aranykor visszatér című könyvéből


A második fejezetben bemutatásra kerülő mítoszok közös eleme az, hogy mindegyik
a Teremtés aktusát közvetlenül követő, az életformák közötti tökéletes testvéri
harmóniával jellemzett világkorszakot, az úgynevezett Aranykort írja le, illetve
cselekménysorozata ehhez kapcsolódik. A Dél-Amerikától Japánig, Ausztráliától a
Mediterráneumig elterjedt képzet szerint a Föld megformálása utáni első évmilliók
embere mint „mitikus Ember" egy tökéletesen boldog, békés és tiszta létmódot
valósított meg, amely szembetűnően különbözött a későbbi, alantasabb korok
 keletkezésnek-pusztulásnak alávetett emberisége életvitelétől. A mítoszok, mitikus
költemények, történeti beszámolók makacs következetességgel állítják, hogy az
első közel-keleti civilizációk évszázadait nem a Darwin által feltételezett őskőkori,
előemberi és főemlősi stádiumok, hanem az emberi lét fejlődésének egy rendkívül
magas tudati színvonalú, ám a gyermekekére emlékeztetően ártatlan és szeplőtelen
fázisa előzte meg. Ezt a világkorszakot Hésziodosz görög költő (Kr. e. 8. század)
szóhasználata nyomán általában Aranykornak nevezzük, de a mítoszokban számos
más néven is ismeretes: Igazság Kora, Béke Kora, Boldog Birodalom, Álomidő stb.
Miután az Aranykor egy ősbűn következtében eltűnt, végleg a mesék - illetve a
kollektív tudattalan - világába került.

Aranykor-mítoszokat mindenki ismer, akkor is, ha soha nem foglalkozott mitológia-
kutatással: a magyar népmesék Tündérországa, ahol Tündér Ilona szeretetteljes
uralma alatt töltik végtelen létezésüket kifogyhatatlan kacagással, muzsikával,
tánccal és a csodálatos Almafa gondozásával a gyönyörűséges, halhatatlan tündéri
lények, a közös kaukázusi-iráni Aranykor-elbeszélés népünk által továbbörökített
motívuma. Az Aranykor - még egyszer hangsúlyozzuk - globális mítosz, tehát
minden emberi kultúra hagyott hátra e világkorszakkal kapcsolatos istenalakokat,
történeti elemeket, meséket, díszítőmotívumokat, szimbólumokat. Ezen abszolút
elterjedtség láttán a kutatóban felmerül a kérdés, vajon nem egy valóságosan (esetleg
magasabb létezési síkokon) megélt, ám a későbbi korokban mitizálódott vagy
elfelejtődött emberi tapasztalat nyomaival áll-e szemben? A következőkben -a
könnyebb érthetőség kedvéért - felsoroljuk az Aranykor legfontosabb jellemzőit,
azon vonásait, amelyek ezt az időfeletti időszakot a bukást követő alacsonyabb rendű
világkorszakoktól félreérthetetlenül megkülönbözteti:

• az Aranykorban az ember olyan létmódot élt, amelyet a későbbi korokban az
isteneknek, tündéreknek, angyaloknak, aiónoknak és egyéb magasrendű életformáknak
tulajdonított. A korszak delelőjén (csúcspontján) nem is rendelkezett
biológiai testtel. A szó legteljesebb értelmében véve halhatatlan volt. Anyagi
táplálékra nem volt szüksége; közvetlenül a Kozmikus Fényt alakította át egyéni
létét fenntartó energiává („prána-táplálkozás"). Nem volt nemisége (mivel az
Aranykor az egység kora, így nem is jelenhetett meg a kettősség), azaz görög
szóval az aranykori ember androgün („nemek feletti") volt. Finomfiziológiai testei
(mentái-, asztrál- és étertest) alkották az egyén teljességét, az anyagnélküliség
miatt pedig e tökéletes ember tudata segítségével olyan képességeket birtokolt,
amelyeket a későbbi korok csodának értelmeztek, és csak a kiválasztottak, mágusok,
sámánok, próféták, jógik stb. sajátosságainak tartottak, amennyiben...
• az aranykori ember
a mítoszok szerint képes volt bi- és multilokációra (egyszerre
kettő vagy annál több helyen való megjelenésre), levitációra (a gravitáció
semlegesítésére, „lebegésre"), az Univerzum bármely szegletében való időn kívüli
megjelenésre; tökéletesen ismerte a múltat és a jövőt; tudati energiája által a
tér és az idő felületén változásokat volt képes előidézni (akaratlagos tér-, illetve
időugrás);
• az
összes aranykormítosz szerint az Aranykor emberisége az istenekkel, az
anyagfeletti hatalmakkal közvetlen közelségben és közösségben élt; nem imával,
félelemmel vagy bűntudattal fordult hozzájuk, hanem mintegy idősebb fivéreknek-
nővéreknek tekintve őket, teljes természetességgel élvezte barátságukat;
• a
mítoszok állandóan visszatérő motívuma, hogy az aranykori ember értette
az állatok, a növények és az ásványok nyelvét, tehát bármely létformával képes
volt kommunikálni, ebből adódóan még a világkorszak hanyatló fázisában sem
fogyasztott állat vagy növény halálával járó táplálékot, hanem kizárólag „a fák
gyümölcseit és a vadméhek mézét" (a vegetarianizmus ily módon - a mítoszok
szerint - aranykori eredetű, a méz pedig színe és jelentősége miatt is az Aranykor
globálisan ismert szimbóluma);
• Hésziodosz
Istenek születése (Jheogonid) című költeményében és egyéb aranykorhagyományokban
is szerepel az Aranykor azon sajátossága, hogy társadalma
nem ismert sem elnyomást, sem kizsákmányolást; ismeretlen volt a hierarchia;
nem voltak urak és szolgák, parancsolok és engedelmeskedők, gazdagok
és szegények. Az emberiség igazságos, testvériségen alapuló társadalom iránti
olthatatlan vágya - amely a történelem során oly sok utópista jellegű ideológiának
adott táptalajt - számos valláskutató (így Mircea Eliade) szerint valójában
az elveszett Aranykor teljességére sóvárgó, az emberi lélektől elválaszthatatlan
„eredetnosztalgia" következménye.
A mítoszok egyöntetően állítják, hogy az Aranykor világkorszakának helyszíne
egy óceán közepén elterült hatalmas szigetbirodalom volt, amelyen szabályos sugárutakkal
épült, hófehér tengerparti városok, égig érő toronytemplomok ragyogtak
a trópusi napsütésben; tiszta vizű források öntözték a pompázatos virágok szőtte
buja kerteket, amelyek fáinak ágán ma már ismeretlen fajtájú madarak énekeltek. Az
Atlanti-óceánban elterült aranykori szigetet Platón görögül Atlantisznak, a kelták
Avallonnak, a germánok Altlandnak, az aztékok Atzlánnak, az egyiptomiak Amentetnek,
az irániak Árjana Védzsának, az óindek Szvetadvipának, a magyar népmondák
Aranyos Szegeletnek nevezték. Atlantisz északi, a mai Grönland félszigetét
alkotó földnyelvét a skandináv mitológia Thule, a maja-kiese indiánok eposza Tula
néven ismerte, Sztrabón, a görög földrajztudós viszont Hüperboreaként említi. Az
aranykori sziget, Atlantisz a hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt süllyedt az
óceáni talapzat alá, hátrahagyva számos, a víztömeg borította fennsíkokon ma is
látható városmaradványt, az óceán növényzetével borított kőoszlopok, szobortöredékek
százait. Más mitikus beszámolók viszont azt tanítják, hogy a csodálatos
sziget nem vulkanikus geológiai katasztrófa folytán, hanem téridő-anomáliák (dimenziófelületi
torzulások) miatt tűnt el az érzékelhető környezetből, ám a beavatottak,
a mágusok, a sámánok képesek lehetnek megtalálására. Az ilyen, Tibetből
és Írországból is ismert történetek szerint a találkozás pillanatában a vándor megcsodálhatja
az Aranykor időfeletti, mozdulatlanná dermedt, álomszerű szépségét.

Az alábbi aranykormítoszok közül nem mindegyik jelenti a Boldog Világkorszak
teljességigényű, kimerítő leírását: jó néhány csak azért kerülhetett közülük
ebbe a fejezetbe, mert egyes motívumai, jelképei vagy epizódjai az eredetnosztalgia
tárgykörébe tartoznak. Aranykormítoszaink némelyikét akár a beavatási mítoszok
csoportjába is sorolhatnánk, annak a sajátos hagyománynak köszönhetően, amely
szerint a primordiális harmónia csak a profán történelemnek alávetett egyének számára
minősül elveszettnek; a hős, az avatandó, a kiválasztott viszont pontosan ennek
felkeresésére és restaurálására indul el ösvényén. Egy még mélyebb értelmezési
síkon pedig voltaképpen minden mítosz aranykormítosznak (az „aranykormítosz"
fogalom pedig tautológiának) is nevezhető, hiszen bármely, az egykor meghitt közelségben
tündöklő istenvilágot feltáró elbeszélés egyben visszateremtésének elemi
erejű vágyát is megszólaltatja.

A HÉSZIODOSZI ARANYKORMÍTOSZ


A boiótiai születésű görög költő (Kr. e. 8. sz.) Istenek születése című tankölteményében
fejti ki a világkorszakok ciklikus váltakozásáról vallott nézeteit, s ezzel
valószínűleg az árkádiai pelaszgok újkőkori alapmitológiáját foglalja össze. Számos
misztikus rendszernek, így az orphizmus antropogóniájának is ihletet adó tanításrendszere
a következőképpen foglalható össze:

Az ember a megteremtését követő évszázadokat a békés, boldog Aranykor világkorszakában
töltötte. Az aranykori embernek nem kellett fáradságos munkával
előállítania a létfenntartásához szükséges terményeket, mivel azokat a természet
szeretetteljes önkéntességgel kínálta fel neki: a fákról makkok hullottak a földre,
a fatörzsekről vadméz csöpögött; a juhok és kecskék pedig bőségesen árasztották
ízletes tejüket. Az emberek állandó kacagással, muzsikával, dallal és tánccal töltötték
hosszú életüket, nem ismerve betegséget, nélkülözést, háborút és halált. Ha
száz, ezer év leélése után az aranykori ember a Fénybe kívánkozott, úgy elhagyhatta
testét, elmúlása azonban olyan volt, mint mikor valaki szelíden, mosolyogva átadja
magát egy pihekönnyű álomnak. Lelke messze Nyugatra, a Boldogok Szigetére távozott,
ahol Kronosz király jámbor uralma alatt létezett tovább. Aranykori őseink
ma is velünk vannak: a világkorszak végén jóságos kígyókká változtak, s azóta az
árkádiai tanyák bőségét, termékenységét és biztonságát védelmezik láthatatlanul.

Az utolsó aranykori ember Nyugatra hajózásával kezdetét vette az Ezüstkor. Az
ebben a korszakban élt emberek édesanyjukat tisztelték családfőként. Mivel viszálykodó,
az istenek áldozatait rendszeresen elmulasztó nemzedék voltak, Zeusz
járványt küldött rájuk, ily módon semmisítve meg őket.

A rézkori emberiség a hagyomány szerint kőrisfákról potyogott le, hatalmas,
erős testalkattal és az ezüstkoriaknál sokkal alantasabb gondolkodással rendelkezett.
E világkoszakban a dicsőségre vágyó hadvezérek gyilkos fegyvereket kovácsolva
pusztító háborúkat indítottak egymás nemzetségei, falvai és városai ellen.
A felbőszült istenek özönvízzel vetettek véget terjeszkedésüknek.

A rézkor végén jelent meg a halhatatlanok és a földi emberek nászából született
héroszok generációja; a legemlékezetesebbek Héraklész, Thészeusz, Perszeusz és a
trójai háború hősei voltak. Sárkányokat, rettenetes szörnyetegeket győztek le, próbatételeket
hajtottak végre az istenek dicsőségére. Elmúlásuk után lelkük az Elíziumi
Mezőkre vándorolt, és a végtelen boldogság osztályrészét nyerte el.

Jelenleg - fejezi be tanítását Hésziodosz - a Vaskor évszázadait éljük. A vaskori
ember silány, hazug, gyáva és erkölcstelen; sem szüleit, sem embertársait, sem a Világegyetem
szentségét nem tiszteli. Az Aranykor utáni vágy azonban még így, fájdalmasan
megrontott, tönkretett állapotában is törhetetlenül ott lobog szívében.

Az EGYIPTOMI ARANYKORMÍTOSZ (a Tehén Könyve alapján)

A teremtést közvetlenül követő világkorszakban Ré isten uralkodott az emberiség
felett. Az ő idejében ismeretlen volt a betegség, a fáradságos munka és a halál.
A későbbi túlvilágkönyvek szerint az ekkoriban virágzó szigetbirodalom, Amentet
területén a boldog nemzedékek magas fallal körülvett drágakő-városokban laktak;
a földeken hatalmasra nőtt gabonák táblái kínálták önként aranyszínű kalászaikat.
A Napisten, az Aranykor királya azonban megöregedett: haja ezüsthöz, szakálla
lazúrhoz lett hasonló, és az emberek gúnyolódni kezdtek korosodásának jelein. Ré
napisten bánattól sötéten, haragra gyúlva szállt fel az égbe, s elhatározta az arcátlan
emberfaj kiirtását. Elküldte hát Tefnutot, a vérengző istenasszonyt, akit Ré Szemének,
Szahmetnek és Hathornak is neveznek, hogy pusztítsa és ne kímélje az
emberiséget. Eltelt egy nap, és hajnalra az emberek egyharmada halott volt. Eltelt
még egy nap, és hajnalra újabb egyharmad végezte be életét. A harmadik nap feljövetele
előtt Ré megijedt, hogy ha még egyszer az emberiségre bocsátja Tefnutot, az
véglegesen kiirtja az emberi fajt, s nem lesz, aki a templomokban áldozna. Szerette
volna megkímélni a népesség maradék egyharmadát, ám a rettentő istennő tombolását
senki, még maga a Napisten sem volt képes megfékezni. Thot, az istenek
mindentudó írnoka azonban bölcs tanácsot adott: készítsenek édes sört, fessék azt
bíborszínű pirosra, és hajnalban löttyintsék oda, ahol az istenasszony pusztító útját
megkezdené. így is tettek. Tefnut a bíborszín folyadékot vérnek vélvén jó nagyot
hörpintett abból, az édes sörtől pedig úgy lerészegedett, hogy nem találta meg az
emberiség megmaradt egyharmadát. így menekült meg a bűnös nemzedék, amely
nem becsülte méltón Ré napisten szeretetteljes, békés uralmát.

Az emberek maradéka Ré akaratából halandó, betegségre, öregségre hajlamos,
kenyerét verítékes munkával előteremtő fajtává vált. A Napisten úgy döntött, hogy
bár megkímélte, mégis elhagyja teremtményeit: az égi tehén, Nut hátán örökre eltávozott
az érzékelhető világokból. Immár csak az üdvözült holtak ismerhetik meg
halhatatlan ragyogását.

FRÓDI KIRÁLY ÉS A CSODAMALOM
-germán aranykormítosz

Az idők kezdetén Fródi király volt a legszerencsésebb, legboldogabb uralkodó. Az
ő korában ismeretlen volt a gyűlölet, a háború, a viszály, az emberek pedig olyan
tiszta szívűek voltak, hogy megtörtént, valaki Jütlandban ugyanazon a helyen találta
meg aranygyűrűjét, ahol évekkel azelőtt elveszítette. A későbbi hagyományok
úgy emlegették sóvárogva ezt az áldott, boldog és termékeny világkorszakot, hogy
„Fródi király békéje".

Ebben az időben Dániában két varázserejű őrlőkövet találtak, amelyek tulajdonosuk
kívánsága szerint őröltek jószerencsét és balszerencsét. Fródi országába vitette
a köveket, és a Grotti nevű malmot építette köréjük; iszonyú súlyuk miatt
azonban a malmot sem állat, sem ember nem tudta működtetni.

Egy alkalommal, amikor Fródi a svéd királynál volt vendégségben, a palota udvarán
két óriásleányt pillantott meg. Fródi megvette a hatalmas erejű rabnőket, akiket
Fenjának és Menjának hívtak, és a Grotti-malomba küldte őket, megparancsolván,
hogy békét, boldogságot, szerencsét őröljenek birodalma számára. A leányok
nappal varázsénekkel biztatták a csodálatos szerkezetet, őröljön a király kívánsága
szerint, este pedig azt dalolták: „Pihenjen meg most a malom" Ám a király lelkét
elfogta a kapzsiság: még több kincset, drágakövet akart. Ettől kezdve éjjel-nappal
zúgott a csodamalom. Fenjának és Menjának nem volt szabad pihennie, még akkor
sem, amikor minden élőlény nyugovóra tért. Bosszúból Fenja és Menja béke helyett
háborút kezdett el őrölni: iszonyú haraggal forgatták a rudat, bánatot, vért és
pusztulást őrölve a malommal, mígnem a rúd elrepedt, a kövek pedig összetörtek.
Grotti, a malom azonban tovább ontotta magából a balszerencsét. Fródit megölte
az ellenség, birodalma elpusztult, békéje helyett kezdetét vette az új nemzedékek
harccal, viszállyal, haraggal terhes kora.

Mysing király, aki megölette Fródit, magával vitte a csodamalmot a tengeren,
mert nem tudott ellenállni csábításának. Addig őröltette azonban vele a sót, amíg a
nagy súlytól megbillent, majd elsüllyedt a hajó: a tengervíz pedig örökké sós marad,
hiszen Grotti még ma is őrli, ontja a sót a tenger fenekén.

DZSAMSÉD KIRÁLY ÉS AZ ARANYKOR ELVESZTÉSE
iráni aranykormítosz

Az óperzsa hagyomány szerint az aranykori világkorszak utolsó uralkodója Yima,
más néven Dzsamséd király volt. A Bundahesh című szentirat elbeszéli, hogy ez a
sah mentette meg az élőlények teljességét a három évig tartó kegyetlen tél idején: az
istenség, Ahura Mazda útmutatását követve ugyanis barlangot {vara) épített, s oda
húzódott vissza házanépével, valamint az emberek és állatok sokaságával együtt.
Az ő idejében ismeretlen volt a bánat, a háború, a hazugság; a társadalom pedig a
Világrend tükörképeként a mágusok, a harcosok, a földművesek és a kézművesek
hivatásrendjeire osztva élt a Bölcs Úrnak, Ahura Mazdának ajánlva mindennapi
szolgálatát. Azt mondják, Dzsamséd uralkodásának háromszáz éves időtartama
alatt senki nem halt meg Iránban, a tökéletessé lett emberek ugyanis testi múlhatatlanságot
élveztek. A király azonban, uralma szépségét és magasztosságát látva a
gőgösség vétkébe esett: egy alkalommal miniszterei színe előtt kijelentette, egyedül
ő maga méltó az imádatra, tehát a szentélyekben fohászkodjanak személyesen hozzá,
mint Istenhez.

Ebben a pillanatban elsötétedett a világ, s mikor újra látni lehetett, a körülötte
állók döbbenten vették észre, hogy Dzsamséd király fejét elhagyta az addig homloka
körül ragyogó fénykoszorú, a khvarena6. A fényköröcskét hiába űzték a vadászok,
az bizony ellebegett fegyvereik és hálóik érintése elől, hiszen az Aranykor
elveszítése után immár senki nem volt méltó viselésére Iránban. Azt mondják,
utoljára a Kaszpi-tenger közelében látták a khvarenát: egy nádas között fennakadt,
majd lebukott a fodrozódó hullámok közé. Évezredekkel később jelent csak meg
újra, egy újszülött homlokát övezve, egy gyermekét, aki felserdülve a legnagyobb
iráni mágussá, a tűzmágia legkiválóbb mesterévé lett a történelemben...
S hogy mi lett Dzsamséddal, az ostobán dicsekvő, valaha volt nagykirállyal? A
nép többé nem követte az uralkodót, aki Isten átkát viselve, szívében állandó rettegéssel
menekült országról-országra. Az Aranykor egykori királyát végül Dahák, a
démonikus sah ölte meg: a Sahname elbeszélése szerint elfogatta, és saját kezűleg
vágta ketté egy fűrésszel az égiek kegyét immár nem élvező Dzsamsédot.

A KŐ És A BANÁN
-maori aranykormítosz

Valaha, az elveszett kezdetek korában az első emberpár élete könnyű, fáradság nélküli
és boldog volt, hiszen naponta kimentek a tengerpartra, ahol az Istenatya kosarat
eresztett le számukra, tele minden ízletes és hasznos dologgal; elvették azokat
a kosárból és gondoktól mentes szívvel tértek aludni. Egy alkalommal azonban,
amikor hajnalban újra a tengerhez léptek, hogy lássák, aznap mivel kedveskedett
nekik az Atya, íme, egy nagy, alaktalan kő volt a kosár mélyén. Forgatták, ízlelgették,
végül úgy látták, hogy semmire sem jó, semmihez nem tudnak kezdeni vele.
Másnap panaszkodva, haraggal telve vitték vissza a követ a tengerpartra és kiáltozni
kezdtek az Atyához, hogy jelenjen meg előttük. Az Istenség kérdésére, hogy
mi bántja őket, méltatlankodva elmondták, hogy ezt a követ egyáltalán nem tudják
használni, ezért másik ajándékot kérnek helyette. Az Atya elszomorodott, majd
felment az égbe és kisvártatva leengedte a kosarat, amelyben ezúttal egy fürt banán
lapult. Az első emberpár boldogan kivette a banánt és elégedetten eszegetni kezdte
az immár hasznos ajándékot.

Ám ekkor mennydörgés közepette megjelent előttük az Atya. Haraggal szólt az
emberekhez, hangja betöltötte az egész Univerzumot:

- Ti ostobák! Azt kívántam, hogy életetek olyan legyen, mint a kő, amelyet viszszaküldtetek:
erős, szilárd és maradandó, hogy halhatatlanok legyetek, mint az istenek!
Ti azonban a kő helyett a banánt választottátok. Legyen hát! Életetek ettől
kezdve olyan lesz, mint a banán: könnyen múló, pusztulásra ítélt. Rajtatok és gyermekeiteken
uralkodni fog az idő, és a gyümölcsökhöz hasonlóan, életetek delén fog
a halál leszüretelni benneteket!
A döntést megváltoztatni többé nem lehetett. így vesztette el az eredeti halhatatlanságot
és boldogságot az első emberpár, s múlandóságában azóta osztoznia kell
minden nemzedéknek.

A CSALLÓKÖZI TÜNDÉREK TÖRTÉNETE


Réges-rég, mikor ifjú volt a világ és az Ister folyó habjai még zabolátlanul törték át
a Kárpátok ölelte dús füvű medence földjét, Csallóközben, az ős-Magyarországon
aranyhajú tündérleányok éltek királynőik boldog vezérlete alatt. E halhatatlan, szépséges
leányzók legkedvesebb mulatsága az éjszakai tánc vigalom volt: mikor felkelt
a Hold, egymást kézen fogva forogni kezdtek és önfeledten ropták a virághímzett
pázsiton egészen addig, amíg a Nap nem szórta ki első sugarait a dombok mögül.
Amint az első fénypászmát meglátták, sietve abbahagyták a víg táncot, s ledőltek
kissé, hogy kipihenjék fáradtságukat, majd amikor a ragyogás ereje az emberek világát,
a Nappal uralmát kezdte hirdetni, köddé válva hirtelen eltűntek, mintha soha
nem is érintette volna lábuk a Csallóköz földjét. Nem is találtak más nyomot utánuk
a tisztáson átsiető falusiak, mint sok-sok arany hajszálat, amely fejükről, illetve
sok-sok arany szöszt, mely ruhájukról hullott le a földre; ezeket az emberek mindig
magukhoz vették, így nem is élt szegény vagy szűkölködő család azokban az időkben
a Csallóközben.

Megneszelte azonban egy kapzsi ember a csallóköziek szerencséjét, jó barátságát
a táncos lábú tündérekkel és úgy gondolta, ő nem fogja beérni holmi kevéske
aranyhajjal és aranyszösszel. Napnyugtakor a mondott tisztáshoz ólálkodott, és
elbújt egy fa széles törzse mögött, hogy meglesse a leányokat. Azok jöttek is vígan,
dalra fakadtak, majd pillekönnyű lábacskáikkal forogni kezdtek a réten; ruhájukon
átsütött a holdfény, aranyhaj-zuhatagukon táncra perdültek a csillagok. így volt ez
egész éjszaka, miközben a kapzsi ember türelmetlenül várta a napfelkeltét. Az ének
egyre halkabbá vált, míg végül a domb mögött elkukorította magát a kakas - felcsillant
az első napsugár. Ekkor a tündérlányok abbahagyták a mulatást, s fejüket
a tiszta fűre hajtva elszenderedtek. Kapzsi emberünk csak erre várt! Előmerészkedett
rejtekhelyéről, odalépett a hozzá legközelebb pihenő leányhoz, ollóval tövig
metszette annak arany hajfonatát, s az országokat érő kinccsel nagy sebbel-lobbal
eltávozott.

A Nap fénye sürgetni kezdte a szendergő tündéreket az indulásra. Amikor felébredtek,
rémülten látták, hogy társnőjük aranyhaját levágták. Sírtak a tündérek,
hullottak a könnyeik, mint a hajnali harmat; végül a legszebb közülük, aki a királynőjük
volt, fennhangon így szólt hozzájuk:

- Nem volt elég az ember fiainak az az arany, amit ruhánkról, hajunkról lehullva
a pázsit között találtak. Kapzsi a halandók lelke és könyörtelen a szíve. Elmegyünk
és soha többé nem táncolunk a Csallóköz rétjén, ahol ilyen bánat ért minket.
A csallóközieknek e naptól kezdve ugyanolyan verejtékes munkával kellett megkeresni
kenyerüket, mint bármely más táj lakóinak Magyarországon. Soha többé
nem látott senki tündéreket a Csallóközben.

Magyarázat

Az egyetemes mitológiában közismert motívum az, hogy a teljességgel, halhatatlansággal
és szentséggel jellemzett Aranykor elveszítését valamely emberi hiba,
tévedés, rossz választás, avagy „ősbűn" okozta. A „rossz választás" archetípusa a
tropikus mítoszokban, főként Afrikában és Polinéziában gyakori, mint a példaként
elbeszélt maori történet esetében. A hésziodoszi négyes korszakolást az indiai puranikus
hagyományban szereplő kalpa-tanításból is ismerjük, eszerint egy mahákalpa
négy jugából (világkorszakból) áll: a Szatja-jugából (Aranykor), a Thréta-jugából
(Ezüstkor), a Dvápara-jugából (Rézkor), és a jelenkort is meghatározó Kálijugából
(Vaskor). A világkorszakoknak fémekkel, színekkel, ízekkel, égtájakkal,
hivatásrendekkel és nemekkel való összekapcsolása az egyetemes misztikában, így
a taoista alkímiában és az európai gnózisban is megjelenik. Mindezek tekintetbevételével
a következő, a világkorszakok jellemzőit összefoglalva bemutató táblázatot készíthetjük:

Táblázatunk az egyes világkorszakok archetipikus alapjellemzőit tartalmazza. Figyelemre
méltó, hogy bizonyos mítoszok a delelőre ért Aranykor sajátosságaként
megnyilvánuló abszolút halhatatlanságot emelik ki, míg Hésziodosz szerint az aranykori
embert éppen úgy érintette az elmúlás, mint bármely más korszak létmódjait,
legfeljebb a halál riasztó, erőszakos, testi bomlással járó arculata volt ekkor ismeretlen.
Azzal a legtöbb aranykormítosz egyetért, hogy a világkorszak elmúlásával
a legszembetűnőbb jelenség az ember halandóvá, vagy a korábbinál jóval rövidebb
életűvé válása lett. A katasztrófát okozó ősbűn magában az emberben rejtőzött. A
bűn mibenléte, a változást - minőségromlást - kiváltó közvetlen ok a mítoszok képhasználata
alapján természetesen eltérő: a bibliai hagyományban az engedetlenség
(a tilalom ellenére az első emberpár megízleli a Tudás fájának almáját), a germánban
és a magyarban a telhetetlenség (Fródi még több vagyont akar, a csallóközi embernek
nem elég a tündérek „véletlenül" elhullajtott aranyhaja és a ruhájukról alászálló
aranyszösz), az irániban az aranykori király, Dzsamséd gőgje, az egyiptomiban pedig
az emberek szemtelensége (kigúnyolják Ré istent).

Az Aranykor helyszíne az eurázsiai hagyományok többsége szerint „egy messze
Nyugaton valaha elterült sziget" volt; ilyenkor az Aranykor vége a sziget darabokra
szakadásával, égbe szállásával, Alvilágba rejtőzésével, vagy elsüllyedésével azonosul 
(lásd könyvünk rejtett világokkal foglalkozó fejezetét). A germán elbeszélés jellegzetesen 
historizált: itt a helyszín Dánia és nem valamely mitikus, időfeletti terület.
Ez a jelenség - hogy tudniillik a mítosz az Aranykor színhelyeként egy nagyon is
konkrét, valóságos geográfiai helyet nevez meg -, máshol is előfordul: számos görög
elbeszélés Közép-Görögország Árkádia nevű tájegységét tartja például az aranykori
generációk egykori lakóterületének.

Az egyiptomi Tehén Könyvéből idézett történetben figyelemfelkeltő az óriási méretű
gabonák képzete - ez is általános motívumnak nevezhető és nyilván a kifogyhatatlan
bőség érzékeltetését szolgálja. Fródi király történetében említésre méltó az a
megoldás, hogy az Aranykor fogalmát egy csodálatos tárgy meglétével, birtoklásával
társítja (a király békés uralma és a csodamalom jelenléte azonosul) - ezzel ez a mítosz
a Grál-legenda és a hozzá hasonló, kifogyhatatlan tálakról, terülj-asztalkákról,
kívánságteljesítő tehenekről és egyéb, korlátlan ellátást biztosító mágikus dolgokról
beszámoló tradíciók párjává válik (lásd A halhatatlanság tápláléka című fejezetet).
A Dzsamséd dicsekvését és bűnhődését tolmácsoló mítosszal kapcsolatban pedig
csak annyi kommentálási kötelességünk van, hogy felhívjuk az Olvasó figyelmét
a király „kettéfűrészeléséről" beszámoló motívumra: ez arra utal, hogy Dzsamséd
androgün lehetett, hiszen a Platón Lakomájában szereplő, a Boldog Világ emberiségének
történetét elbeszélő epizód is az aranykori ősandrogün lény férfi és női félre
való kettévágásával ér véget.

Tanítás

Eleink szerint a történelem nem „fejlődik" hanem egy tökéletes állapotból tart egyre
tökéletlenebb korszakok és civilizációk felé. A legmélyebb tökéletlenség elérését, a
Vaskort aztán az abszolút tökéletességbe való visszarobbanás követi: az új Aranykor.

Az ókori naptárrendszerek és világkorszak-számítások többsége szerint napjainkban
a Vaskor utolsó évtizedeit éljük.

A misztika és a mágia tudománya úgy tartja, hogy a korszakok változását, az
Aranykor szükségszerű hanyatlását, elmúlását és silányabb korok elérkezését a
Mindenséget át- meg átható életlüktetés okozza, amely, mint egy óriási szív, impulzusonként
tágul (teremtés), majd visszahúzódik (világpusztulás). Egy ilyen szívdobbanás
itt az anyagi világban Aranykorok, Ezüstkorok, Rézkorok és Vaskorok
millióit foglalja magába.

Az ember az őshagyomány tanítása szerint nem bűnös. Tévedéseit nem „rosszasága",
hanem helytelen tudatállapota okozza. A helytelen tudatállapot („tudatlanság")
megszüntetését, az isten-ember azonosság visszaállítását nevezzük voltaképpen
beavatásnak.

A mítoszok azt is tanítják, hogy a Vaskor végének legerősebb emberi érzelme az
Aranykor iránti katartikus erejű vágy. A legtöbb, spirituális ösvényt követő jelenkori
embert pontosan ez motiválja abban, hogy valamilyen megvalósítási módszert
gyakoroljon, szellemi praxist végezzen.

Az aranykor visszatérése

 
Vajúdó történelmi korszakban élünk. Az elmúlt két évtizedben az ezotéria hatalmas
reneszánszát tapasztalhattuk meg Magyarországon. Hazánkban az ezoterikus
érdeklődés, a spirituális témakörű előadások, tanfolyamok látogatása, a szellemi ismereteket
átadó oktatók iskoláihoz való csatlakozás hovatovább életformává vált.
Az olyan, nemrégiben még egzotikusnak, titokzatosnak számító, távoli kontinensek
őshagyományaiból ideszármazott irányzatok, mint a jóga, a tantra, a zen vagy a tao
gyakorlása ma már bárki számára elérhetők. A hivatalos tudomány - ideértve a szociológiát
is - önmaga teljes csődjét olvassa ki e jelenségekből, éppen ezért a korábbi
harsány ellentámadás, felháborodás vagy gúnyolódás helyett ma már a szemérmes
agyonhallgatás, a „tegyünk-úgy-mintha-nem-is-létezne" módszertanát alkalmazza.
A tudós számára az jelenti a legfőbb problémát, hogy az ezotéria „mozgalommá"
a szellem szabadságáért kiáltó néma demonstrációvá vált Magyarországon - a tudományos
szkepszis viszont ebben a különös küzdelemben kénytelen a „reakció"
hálátlan szerepkörét játszani.

Valahányszor a történelem során egy világkép kiöregedésének lehetünk tanúi,
mindig megfigyelhető, hogy az új, a friss irányzatok évszázadokkal vagy évezredekkel
korábbi mintákhoz nyúlnak vissza. A feudalizmus elnyomó gyakorlata ellen
tiltakozó középkori parasztmozgalmak - így a husziták, vagy a magyar Dózsa-féle
keresztesek - például a jézusi őskeresztény társadalomképben látták meg azt az
ideált, amit ők a maguk szóhasználata, gondolatvilága szintjén szerettek volna képviselni
és megvalósítani. A jézusi mozgalom a Római Birodalom testében viszont
még sokkal régebbi mintákat és ideálokat követett: számára az előképek a platóni
akadémiai rendszer, az orphikus és püthagoreus misztikusok titkos közösségei, illetve
az egyiptomi Napváros Ré-avatottjainak ezoterikus csoportjai voltak.

Az ezoterikus közösségek azonban mindenkor csakis egyetlenegy példakép, a
mítoszokban emlegetett Aranykor elveszett, ideális társadalma mintájára szerveződtek.

A mitológiában, a misztikában és a mágiában világszerte közismert az a hiedelem,
miszerint az eltűnt, elmúlt, elrejtezett Aranykor - silányabb világkorszakok
szenvedései, történelmi megrázkódtatásai után - globális katasztrófák, válságok és
vajúdási szenvedések kíséretében újra visszatér.

A maja, az azték, a tibeti és a Főnix-éven alapuló egyiptomi naptár számításai
szerint az új Aranykor Kr. u. 2012-ben köszönt a világra. Más naptári számításokban
egyéb adatok is szerepelnek (az óind világkép alapján például ma még csak a Vaskor
első évezredei egyikében tartunk), ám minden ezoterikus rendszer tud az Aranykor
ciklikus visszatérésének tanításáról.

Az előző Aranykor elvesztését számos mítosz egy istenküldötte hős vagy Megváltó
halálához és Alvilágra szállásához kapcsolja - ilyenkor az Aranykor visszatérése
a nevezett hérosz feltámadásával azonosul. Az egyiptomiak szerint például
a Széth által meggyilkolt és azóta az Alvilág felett uralkodó Ozirisz egyszer újra
megjelenik majd a Földön. Jövetelét iszonyatos tűzáradat és minden élőlényt elpusztító
özönvíz előzi meg. A kiválasztottak egy rejtett, „világfeletti" szférában
fogják átvészelni a katasztrófát, melynek végén Ozirisz és Atum isten „jóságos kígyók"
 képében visszatérnek, hogy jelezzék az új Aranykor beköszöntét.

A germán mitológia - mint azt alább látni fogjuk - a Jézus Krisztus alakjával
azonos Baldur isten feltámadásával azonosítja a boldogabb világkorszak kezdetét.
A kelta druida-mágiában a három Istennő által meggyógyított, halhatatlanná lett
Arthur király Avallon szigetéről való visszatérése szimbolizálja a profán történelem
végetértét.

Más mítoszok arra is utalnak, hogy a Vaskor végén egy új, égi származású istenemberi
nemzedék megszületése mutat majd egy egészen más létminőség kialakulására.
Azt is mondják, hogy az istenemberek generációjából fognak származni az
Aranykor szellemi vezető rétegének legkiválóbbjai. Világszerte nagy lelkesedés kíséri
ezoterikus körökben az úgynevezett indigó- és kristálygyermekek születését;
arra viszont már kevesebben gondolnak, hogy a csillaggyerekek érkezését a misztikus
szentiratokban számos évezredes Aranykor-prófécia jövendöli.

Az ősi tanítások sötét színekkel festik le az Aranykor eljövetele előtti utolsó évszázadok
képeit. Háborúk, természeti katasztrófák, az emberi átlagéletkor szánnivaló
megrövidülése, a spirituális képességek teljes elsorvadása, társadalmi elnyomás,
igazságtalanság, viszálykodás, gyűlölködés jellemzi a vaskori emberek létminőségét
és közegét. Fivér fivér ellen, nővér nővér ellen támad, apa a fiával, anya a
leányával viszálykodik. A vaskori ember szomorú, kiégett, kétségbeesett, nihilista
és magányos. Szenved, de szenvedése nem képes szétégetni létezése fojtogató korlátait:
a vaskori egyén nem képes a katarzisra. Ha szenvedése mégis eléri az emberi
elme épen maradása melletti abszolút mélypontját, keresővé válik: lázasan szabadulni
akar magányától, kiégettségétől, reményvesztettségétől, és mindenekelőtt a
lelkében tomboló, őt száz és száz darabra marcangoló kérdésektől. Ezek a kérdések
a vaskori ember igazi sorstragédiáját szimbolizálják. Főként a „ki vagyok?" a „hogyan
vagyok?" és a „miért vagyok?" béklyózza, tépi, pusztítja a környezete értel

metlenségétől, kiszámíthatatlanságától és igazságtalanságától amúgy is összezavart
illető érzékeit.

A Vaskor az abszolút történelem: az ittfelejtett, magára hagyott ember vergődése
elmúlt évezredekből visszamaradt, egykori érték- és erkölcsrendszerek szánalmas
roncsai között. Az Aranykor: a történelem eltörlése és a mitológia diadala. Az
Aranykor visszatérésekor a szentséggel telített mitikus idő teljes győzelmet arat a
profán történelmi időszámítás felett.

Ezzel a szakrális jellegű harccal és győzelemmel a mitológiában az úgynevezett
világvégemítoszok, szakszóval az eszkhaton-mítoszok foglalkoznak. A görög eszkhaton
szó jelentése: „kimenetel, végkimenetel, távozás, befejezés".

Záró fejezetünkben a legismertebb eszkhaton-történeteket mutatjuk be, remélve,
hogy segítségükkel az Olvasó is tájékozódási ponthoz juthat egyszerre reményvesztettnek
és mégis reményteljesnek látszó jelenkorunkban.

AZ INDIAI MISZTIKUS HAGYOMÁNY

A Mindenség kezdetén az Úr Visnu, a létezés Legfelsőbb Ura köldökéből árasztotta
ki Brahmát, a teremtő istenséget. Brahma megalkotta a Kozmoszt, melynek ő az
irányítója, hatalma és ereje azonban nem vetekedhet az Univerzum rejtett, ám igazi
vezérlőerejeként ható, kék ragyogású Visnuéval. Maga Brahma száz Brahmá-évet
él meg, amelyben egy Brahmá-nap 4320 millió földi esztendőnek felel meg, 36.500
Brahmá-nap alkotja tehát egy-egy Univerzum teljes élethosszát, a Kalpát.

Amikor a Kalpa kezdetén Brahma felébred, megalkotja a Három Világot: Szvargát,
a szellemi szférát, Bhuvart, a lelki világrendszert és Bhurt, az anyagi mindenséget.
Kezdetét veszi a Kalpa történelme. Egy-egy Kalpa 1000 Mahájugára, azaz
Nagy Korszakra tagolódik, s minden Mahájuga négy-négy Jugát, azaz világkorszakot
tartalmaz.

Az első korszak neve Szatjajuga, az Igazság Kora. Ez az Aranykor: a boldogság,
ártatlanság, béke, szentség, mindentudás és igazságosság világa. Az Aranykor

1.728.000 földi esztendőt ölel fel: az igazság istene, Dharma ekkor négy lábon áll.
Az aranykori ember halhatatlan, földi táplálékra nincsen szüksége, ismeretlen számára
a betegség, a háború, a viszály és a halál.
A második korszak az 1.296.000 évig tartó Ezüstkor, a Trétajuga. Dharma ekkor
már csak három lábbal támaszkodik a Földre. Az emberek még kötelességtudóak,
de az első viszályok már megnyilvánulnak a társadalmakban. Ekkor jelenik meg a
vagyon, a birtoklás és az önzés.

A harmadik korszak a Rézkor, neve Dváparajuga, időtartama pedig 864.000 földi
év. Dharma istenség már csak két lábon áll, ám emiatt a jó és a rossz még éppen
kiegyensúlyozzák egymást. A szent áldozatokat még rendszeresen bemutatják, de
már mindennapos a hazugság, az elégedetlenség és a veszekedés.


A legutolsó korszak azonban mindegyiknél sötétebb. Ez a Vaskor, a Kalijuga,
amely 432.000 évig határozza meg a földi emberiség életét. Dharma már csak
egyetlen lábon áll, nincsen más támasza. Az emberek hazugok, gonoszak, mohók.
Az áldozati tűzhelyek kihűltén, üresen állnak a városokban, melyek felett méltatlan,
elnyomó uralkodók zsarnokoskodnak. A férfiak kegyetlenek, az asszonyok buják;
szánalmasan rövid életüket még a gyakori természeti katasztrófák, járványok és
világháborúk is megkeserítik.

A Kalijuga vége azonban egyúttal egy csodálatos folyamat kezdete is. Ez a folyamat
már évmilliók óta tart a világban: a Mindenség lassú gyógyulásának, megszentelődésének
lehetne nevezni. Világkorszakok óta járja ugyanis az univerzumokat
halandó alakokat öltve a létezés jótevője, a szépséges Visnu isten. Valahányszor
felüti fejét a gonosz a Földön, alászáll ő, hogy megvédje az ártatlanokat és megbüntesse
a kegyetleneket. Jelenkorunkig kilenc Visnu-avatára, azaz isteni testet öltés
ismert.

Az özönvíz előtti nemzedék idején jelent meg elsőként az Úr Visnu a világban.
Az istenek ugyanis úgy határoztak, hogy mindent elárasztó vízözönnel pusztítják
ki a rossz csíráit a létezésből. Egy igazszívű ember, Manu egy napon kis halacskát
fogott ki a Gangá folyamából. Szánta visszadobni a vízbe, nehogy a nagyobb halak
felfalják, ezért vízfogó edényében hazavitte. A halacska azonban növekedni kezdett:
kinőtte a nagyobb cserepeket, kádakat is, végül olyan hatalmassá vált, mint
egy cet. Ekkor emberi nyelven így szólt Manu ősatyához:

- Megmentetted az életemet, ezért én is megmentem a tiédet és a családodét!
Hamarosan özönvíz köszönt a világra! Építs bárkát, költözz be tiéiddel, és vigyél
magaddal minden élőlényből egy párat, hímet és nőstényt, a hasznos gabonákból
pedig egy-egy magot! Kösd a bárka orrát a farkamhoz, majd én vontatni foglak!
Manu hálatelt szívvel mondott köszönetet a jótanácsért. A hal ugyanis nem volt
más, mint maga Visnu, aki így, Matszjá-avatára, azaz „hal-megtestesülés" képében
akarta átmenekíteni az emberi fajt a pusztulás utáni világkorszakba. így is történt.
Özönlött az eső, tombolt a zivatar, a halvontatta bárka pedig simán siklott az áradatban.
Végül az özönvíz apadni kezdett, a vihar is felhagyott a tombolással: Manu
partra lépett és olvasztott vajat áldozott a jóságos Visnunak megmeneküléséért.

Másodszorra akkor testesült meg Visnu, amikor a dévák - az istenek - és az
aszurák - az ősi származású démonok - háborúja után az istenfiak rájöttek, hogy
sok-sok mágikus értékű dolog eltűnt a régi világból. Elhatározták hát, hogy kiköpülik
a Tejóceánt, s így nyerik vissza e létfontosságú talizmánokat. Visnu isten ekkor
teknősbékává változott (Kurma-avatára) - az ő teknője lett a köpülőkő; rúdnak pedig
az óriáskígyó Vászukit használták. A köpülőmunka legáldásosabb eredménye a
halhatatlanságot adó isteni nektár {amrita) megszerzése lett.

Visnu harmadik alászállása az idő tájt történt, amikor az óceán újra áradással
fenyegette a fiatal Földet. Az istenség ekkor vadkan-alakot öltött (Váraha-avatára):
gyönyörűszép, égszínkék vaddisznó képében szállt le a tenger mélyére, majd kiemelkedett
onnan, agyarán diadalmasan felmutatva a megmentett Föld-istennőt.


Negyedszerre akkor volt szükség Visnu segítségére, amikor egy Bali nevű aszúra
király meghódította a Mindenséget, és zsarnokként sanyargatta a Három Világ élőlényeit.
Az istenség ekkor aprócska bráhmanává (pappá) változott, akit Vamanának
hívtak. Szokás volt ekkoriban Indiában, hogy ha bráhmanok, áldozópapok érkeztek
egy király udvarába, az uralkodó bőkezően megvendégelte őket, s ha kértek valamit,
teljesítette azt. Vamana, a törpe bráhmana3 0 fogta koldulócsészéjét, vándorbotját,
paphoz illő őzbőrt öltött testére, így jelent meg Bali király palotájában. Végignézte,
amint a gőgös uralkodó, gazdagságában gyönyörködve osztja ajándékait az előtte
hódoló papok százainak, majd maga is a királyi trónus elé járult.

- Hát te mit kívánsz tőlem, bráhmana? - hajolt le az apró emberkéhez Bali király.
- Felséges maharadzsa, - válaszolta Vamana, - semmi mást nem szeretnék, mindössze
egy akkora földet birodalmadból, amelyet három lépéssel be tudok járni.
- Legyen hát! - nevetett a király. - Tedd meg három lépésedet itt előttem, s bizony
tiéd lesz mindaz a föld, amelyet általlépsz!
A törpe bólintott, s azzal hirtelen növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy
ember, majd tovább nőtt: feje már felért a palota tartóoszlopáig, keresztültörte a
mennyezetet, még tovább nőtt, feje a csillagokat súrolta, végül az Univerzum legfelsőbb
pontjából nézett alá a rémült királyra és udvaroncaira.

- Köszönöm ajándékodat, ó, király! - mennydörögte. - Én Visnu vagyok, a mindenség
Legfelsőbb Ura, és most visszaveszem tőled azt, ami az enyém!
Lépett egyet - ez volt Bhúr, a Föld. Lépett kettőt - és átlépte Bhuvart, a Levegőég
birodalmát. Harmadik lépésével Szvargát, a Mennyországot is meglépte a kék ragyogású,
felséges Visnu isten. így vette vissza a Három Világot Bali maharadzsától,
de nem tartotta meg magának, hanem visszaadta azok lakóinak, az élőlényeknek.
Bali királyt is megvigasztalta: a Levegőég-szférában egy egész bolygót kapott tőle
ajándékba.

Ötödszörre akkor szállt alá Visnu, midőn egy ráksasza, azaz démoni származású
király, Hiranjakasipu fenyegette az élőlények világát. A ráksaszák ekkoriban elszaporodtak
a Földön. Rút, kegyetlen, gonosz szívű szörnyetegek voltak: élvezettel
itták emberek és állatok vérét, elcsúfították a bráhmanák áldozatát, kigúnyolták
a jóságot és a becsületet. Hiranjakasipu király azonban minden ráksaszánál kegyetlenebb,
gonoszabb és zsarnokibb szívű volt. Gyűlölte az isteneket - kiváltképp
Visnut -, bezáratta szentélyeiket, leromboltatta oltáraikat, helyükbe pedig új
templomokat építtetett, melyekben őt magát, Hiranjakasipu démont kellett istenként
imádni. Született azonban a királynak egy nemes szívű, szelíd, jóságos fia, aki
a Prahlad nevet viselte. Ráksasza mivolta ellenére gyámolította az elnyomottakat,
tisztelettel áldozott az isteneknek, különösen Visnunak, akit a dévák közül a legeslegjobban
szeretett. Csúfolta, sértegette, fenyegette ezért eleget gonosz apja, a
király: a jámbor herceg ilyenkor lehajtott fejjel, alázatos lélekkel, megadóan tűrte a
sérelmeket, hiszen tudta jól, hogy az Úr Visnu mindig megsegíti híveit.
Egy alkalommal ismét rajtakapta fiát a király, hogy az országos tilalom ellenére
Visnunak mutatott be áldozatot.

- Te áruló, te gyalázatos! - üvöltött fel Hiranjakasipu. - Hát nem mondtam,
hogy tilos a bálványimádás, mert itt én, egyedül én vagyok az isten?! Halállal lakol
az, aki meg meri szegni parancsomat!
- Megölethetsz, apám, - felelte szelíden Prahlad királyfi, - félelem nélkül fogom
elhagyni testemet. Ha az Úr Visnu vigyáz reám, a hóhér kezei közt is biztonságban
vagyok!
A király tajtékzott a dühtől. Vérben forgó szemekkel ordította:
- Ki az a Visnu? Hogy mered jobban tisztelni énnálam?
- Visnu isten a Három Világ valódi ura, az élőlények barátja, - mondta halkan
a királyfi.
Vészjósló kacagásban tört ki ekkor Hiranjakasipu.
- Hol ez a te Visnud? Mutasd meg, hozd elém, majd én megmutatom neki, hogy
ki a Három Világ ura!
- Visnu mindenhol ott van. Bárhol megtalálhatod.
- Még ebben az oszlopban is? - gúnyolódott a király, a palotát tartó díszes pillérre
mutatva.
- Igen, még ott is. Mindenhol, - felelt a királyfi.
A király ekkor iszonyút ordított, felemelte a kardját, s egy csapással kettéhasította
az ékes oszlopot. Abban a pillanatban megdördült az ég, villám száguldott
keresztül a Három Világon és íme, félig ember, félig oroszlán harcos szökkent ki a
kettévágott oszlopból: ő volt Naraszimha-avatára, azaz Visnu „ember-oroszlán alászállása".
Éles karmaival szétszaggatta a kegyetlen királyt, majd kézen fogva Prahlad
herceget, felvezette őt a királyi trónhoz, hogy apja örökébe lépve foglalhassa el
méltó helyét. Végül kinyilatkoztatta magát, mint Visnu, az Igazságtevő, a Világok
Fenntartója; Prahlad uralkodása alatt pedig béke, szeretet és igazságosság virágzott
a Földön.

Hatodik alászállása során az Úr Visnu Parasuráma, a „Csatabárdos Ráma" alakjában
jelent meg a Földön. Ebben az időben a harcosok kasztja felülkerekedett a papokén
és rémuralmat kezdett gyakorolni a népek felett. Parasuráma egyszerre volt
félelmetes mágus és legyőzhetetlen erejű katona. A hagyomány szerint az elbizakodott
harcosok huszonegy nemzedéke felett aratott mindhárom világban diadalt.

A hetedik Visnu-alászállás Ráma volt, a Rámajána hőse. Küldetése nem más
volt, mint minden idők legfélelmetesebb ráksasza-királyának, Rávanának a megfékezése,
amit becsületes küzdelemben végre is hajtott. Győzelme után még évezredeken
át uralkodott feleségével, Laksmí istennő megtestesülésével, a gyönyörű
Szítával; végül levetve a földi test bilincseit, maga is hazatért a Felső Világba.

Nyolcadszorra a jádavák törzsében öltött testet, mint Krisna, Vaszudéva király és
Dévakí királyné gyermeke. Azért jött világra, hogy legyőzze démoni nagybátyját,
a gonosz szívű Kamszát, visszaállítva ezzel a világban az erők egyensúlyát. Krisna
már gyermekkorában csodás képességekről tett bizonyságot. Újszülöttként megszabadult
a börtönből, ahová Kamsza záratta be szüleit, Vászudévát és az akkor

még várandós Dévakít, mert rettegett a jóslattól, mely szerint a születendő
gyermek meg fogja őt fosztani uralmától. Krisna démonokkal, kígyókkal, veszedelmes
boszorkányokkal szállt szembe; egy vihar idején felemelt egy hegyet, menedéket
nyújtva ezzel az élőlényeknek; meghódította a gópik, a tehénpásztorlányok szívét,
fuvolamuzsikájára pedig együtt táncolt az egész teremtett természet. A Kamsza
legyőzését követő további hőstetteiről a Mahábhárata című hatalmas eposz számol
be. A kuruksétrai csatában Ardzsuna kocsihajtójaként vett részt: ekkor tárta
fel hű tanítványa előtt a Bhagavad Gitát, a Magasztos Szózatát, az indiai misztikus
bölcselet legszebb, legköltőibb alkotását. Végül a jádavák közt kitört testvérháborúban
távozott a Fénybe tiszta tudattal, félelem és szenvedélyek nélkül; követői,
akiket bhaktáknak neveznek, mind a mai napig fenntartják kultuszát Indiában és
az egész világon.

A hagyomány szerint a történeti Buddha, Sziddhártha Gautama Sákjamuni herceg
volt Visnu kilencedik megtestesülése. Világuralkodónak született, ám tökéletesen
megvalósított Arhattá (Szentté), Tathágatává (Beérkezetté) és Buddhává (Felébredetté)
lett, hogy a Tan kerekének megforgatásával mutasson utat a szenvedések
kötelékei által megbéklyózott lények millióinak.

A Vaskor legvégén, az emberiség teljes lealacsonyodása idején az ég elborul, feketébe
öltözik. A villámok szántotta fellegek olyanok lesznek, mint a virágfüzéres
elefántok. Földrengések, áradások, tűzvészek pusztítják végig a gonosz és tudatlan
nemzedékek által sanyargatott Földet. Végül meghasad az égbolt, s hófehér csatamén
lép elő a világba, hátán villogó szemű, hatalmas kardot forgató harcossal: ő
lesz Kalki, Visnu tizedik, végső alászállása. Kalki-avatára végigvágtat majd fehér
lován minden kontinensen: haragjával felégeti a Vaskor maradványait, kardjával
elpusztítja a gonoszokat, hogy elkövetkezhessen a tiszták és igazak régen várt új
Aranykora.



BALDUR ISTEN TÖRTÉNETE

A világ csúcsán, a fellegek övezte Ászgard palotájában trónolt Odin, a germán istenvilág
fejedelme. Villogó félszeme előtt semmi nem maradhatott rejtve, ha körbekémlelte
a világot; kezében kőrisfa dárdáját tartotta, lábai előtt farkas hevert; vállán
pedig két kedves hollója üldögélt, Hugin, a Gondolat és Munin, az Emlékezet.

Az istenek félelmetes urának gyönyörű fia született feleségétől, Frigga istenaszszonytól.
A fiút Baldurnak hívták; ragyogó volt, mint maga a Nap. Szépségét, jóságát,
szelídséget bámulta minden isten, valkűr, ember, óriás és törpe. Nem volt
senki, aki ne szerette volna Odin fiát, a dicsőséges napistent.

Egy éjjel azonban szörnyű álmot látott Baldur, félelmeteset, melynek jelentését
egyik isten vagy istennő sem tudta megfejteni. Útnak indult tehát apja, Odin, az
istenek ura, híres nyolclábú paripáján, a Sleipniren: leszállt az Alvilág kapujához,
hogy megtudakolja fia sorsát.

A kapunál barlang szája tátongott. Odin elmondta az ébresztő varázsigét, mire
a ködből túlvilági fényben tündöklő, ősz öregasszony lépett elő.

- Ki merészelte megzavarni álmomat? Ki kényszerített vissza e világra? - kérdezte
fennhangon. - Hó alatt szunnyadtam, eső verte homlokomat, harmat lepte
hajamat, úgy aludtam.
- Mondd meg nékem, ó, Válla, dicső jósnő, - felelte Odin, - miért áll készen
Helben, a holtak honában arannyal ékesített nyugvóhely?
- Fiadnak, Baldurnak készült ez a heverő, aki hamarosan megtér közénk, mondta
Válla. - Már a méhsert is kitöltötték számára az aranykupába. Kényszerítettél,
ezért feleltem, de többet ne kérdezz!

- Felelj, Válla, bölcs jósnő, ki fogja elvenni fiam életét?
- A vak Hödur, fiad bátyja lesz öccsének gyilkosa!
Szomorú szívvel tért meg Ászgardba Odin, az istenek királya. Gyászba borult
az égi ország, mindenki szánta a fiatalon távozásra ítélt napistent. Pihent Hugin és
Munin, Odin két hollója: hosszú ideig nem hordtak uruknak üdvös híreket. Még
Iduna örök ifjúságot adó csoda-almájából sem ettek bánatukban az istenek. Mindenki
azon töprengett, tanakodott, mi módon lehetne megmenteni Baldurt, Odin
szeretett fiát.

Ekkor Frigga, Baldur anyja, az isteni királyné útnak indult. Megesketett minden
fűt, fát, bokrot, szelíd és vad állatot, törpét, óriást, istent, embert, még a fémeket,
köveket és ásványokat is, hogy nem fogják bántani a szépséges Baldur istent.

Örömest tette le minden teremtmény az esküt, hiszen nem volt, aki ne szerette
volna Baldurt. Örvendezve tért vissza Ászgardba, az istenek várába Frigga: megmenekült
a ragyogó napisten, hiszen nincs a világban, aki az esküt megszegve bántani
merészelné. Ujjongtak az örömhír hallatán az istenek, körtáncot lejtettek Baldur
körül az Ida-mezőn, majd próbára tették az esküt: nyilakkal, dárdákkal, kővel dobálták,
karddal sújtották Baldurt, de kicsorbult a penge, földre hullott minden
dobófegyver a szent eskü ereje miatt. Boldogan kacagtak az istenek, s újra táncra
perdültek, simogatva, ölelgetve a megmenekült napistent. Csak Loki, az istenek
cselszövője nem nevetett, nem örvendezett velük. Gyűlölködve figyelte őket egy fa
mögül, majd ősz öregasszonnyá változott és Frigga elé lépett.

- Veszélyes játékot űztök! - mondta az öregasszony.
- Ugyan miért? - kérdezte Baldur anyja. - Szólj világosan! Mi érhetné fiamat,
hiszen minden teremtett dolgot megeskettem!
- Csak a fagyöngyöt nem! - kacagott gúnyosan az öregasszony, azzal köddé vált.
Frigga még utána kiáltott:
- A fagyöngy azért nem tett esküt, mert nincs is önálló élete, a fára tekeredve
szívja annak életerejét!
Az istenek tovább dobálták, célozták Baldurt, és valahányszor a napisten sértetlen
maradt, boldog nevetésük szállt az ég felé. Csak a vak Hödur, Baldur bátyja állt
a mező szélén magányosan és nem vett részt a játékban. Loki megállt mellette és
megszólította őt:

- Te miért nem játszol? Miért nem próbálod ki te is Baldur sérthetetlenségét?
- Vak vagyok, nem látom, hol áll Baldur, és különben sincs fegyverem, - felelte
Hödur.
- Miért ne tisztelnéd meg fivéredet te is? Próbált meg az én íjammal, majd én
célzok helyetted és vezetem a kezedet a lövésnél!
Ezzel Loki megfogta Hödur karját és kifeszíttette vele saját íját. Az íj húrjára
pedig fagyöngyből készült nyílvesszőt illesztett.

- Most! - suttogta Loki és Hödur elengedte az íjat. A nyílvessző surrogva szelte
át a levegőt, s pontosan szíven találta a szépséges Baldurt. Odin fia holtan esett
össze az Ida-mező smaragdzöld füvén.
Istenek és emberek létének ez volt a legszomorúbb napja. Némán állták körül a
halottat az égiek, hiszen megszentelt helyen történt a gyilkosság, így vérbosszúra
sem gondolhattak. Néma és mély volt Odin és Frigga gyásza is - ők tudták csak
igazán, mit jelent igazán Baldur távozása!

Baldur testét saroglyán vitték le a tengerpartra: ott horgonyzott a napisten hajója.
Viking temetéssel kívánták örök útjára küldeni a kedves istent, mint a királyokat és
hősöket szokás, de a hajó annyira gyászolta gazdáját, hogy nem akart útnak indulni.
Végül egy óriásasszony érkezett - farkason lovagolt, kígyókból állt a gyeplője -,
aki vállalta, hogy vízre taszítja a hajót. Fáklyákkal meggyújtották a bárkát, melyen
Baldur teste nyugodott, mire az istenek és az istennők keserves zokogásban törtek
ki. Mielőtt azonban a hajó a vízre siklott volna, kivált a valkűrök köréből Odin, fia
testéhez lépett, lehajolt és súgott a fülébe valamit.

Nanna, Baldur ifjú felesége felsikoltott és a hajóra vetette magát, hogy együtt
égjen el hitvesével. Felugrott a bárkára Baldur lova is, hadd kövesse urát a holtak
országába. Utoljára Odin áldozati ajándékul fia máglyájára dobta csodálatos arany
karkötőjét, mely minden kilencedik éjjel kilenc új karkötőt fiadzott.

Hazatértek az istenek és azonnal tanakodni kezdtek, ki szálljon le az Alvilágba,
hogy váltságdíjat kérjen Baldur lelkéért. Az istenek követe, a hősies Hermőd
vállalkozott a küldetésre: felült a Sleipnir-paripa hátára és elvágtatott. Kilenc nap,
kilenc éjjel vándorolt a Sötét Birodalomban, míg végre Hel országának kapuja elé
érkezett. A kapuban egy óriásleány állt őrt.

- Mit keresel a holtak birodalmában? - kiáltott Hermődre.
- Hermőd vagyok, Baldur isten fivére, - válaszolta a követ. - Halott testvéremért
jöttem!
- Láttam, amint átment a hídon és észak felé tartott! - mondta az óriáslány.
Megsarkantyúzta Hermőd a nyolclábú paripát, és menten Hel országában termett.
Az Alvilág úrnője, Hel éppen trónusán lakomázott, mellette a díszhelyen
Baldur isten ült. Hermőd is részt vett a lakomán, másnap pedig megkérte Hel királynőt,
engedje vissza Baldurt a felvilágra.

- Legyen így, de csak egy feltétellel! - mondta az istenasszony. - Ha igaz, hogy
minden élő és élettelen dolog siratja Baldurt, menjen haza az élők közé. De ha csak
egyetlenegy akad, aki nem siratja őt, itt marad velem mindörökké!

Megköszönte Hermőd a választ és visszatért az Alvilág kapujához. Baldur és
Nanna elkísérték idáig. A napisten visszaküldte apjának a csodás karkötőt, Nanna
pedig az istennőknek küldött ajándékot.

Hermőd megérkezett Ászgardba és elmondta Odinnak mindazt, amit ott látott,
hallott. Ekkor az istenek követeket küldtek szerte a világba, akik megparancsolták
minden élőlénynek: könnyekkel sirassák, jajszóval gyászolják Baldurt, Odin fiát.
Senkinek nem kellett kétszer mondani: a napisten halálhírét hallva zokogtak az
emberek, könnyeztek a törpék, még a keményszívű óriások is sírva fakadtak, a vérengző
farkasok is égnek üvöltöttek, úgy gyászolták a mindenkihez jóságos Baldur
istent.

Midőn a követek már körüljárták mindhárom világot, s indultak volna vissza Ászgardba,
egy sötét barlangban magányos óriásasszonyt találtak. Felszólították hát őt
is, sirassa meg Odin Alvilágra szállt gyermekét. Ám az asszony így felelt:

A szemem, az száraz.

Ugyan miért sirassam

Odin-fi halálát?

Éltében, holtában

Nekem jót sosem tett:

Maradjon hát holtan.

Amint ezt kimondta, sebtében lazaccá változott, s elúszott egy gyors sodrású
vízesésben. Riadtan tértek vissza Ászgardba a követek, mert sejtették: az ármányos
Loki volt az óriásasszony, ebben az alakban hiúsítva meg Hel istennő feltételét.
Odin és Frigga lehajtott fejjel hallgatták a követek szavait. Baldur, szépséges fiuk
immár örökre az Alvilág lakója marad.

Fellobbant azonban az istenekben, istennőkben most már a bosszúvágy: hogyan
büntethetnék meg Lokit, Baldur gyilkosát? Megtudták, hogy Loki most is ott él a
vízesés melletti barlangban. Feltalálta a hálót, és naphosszat halakat fogdosott. Ha
bárki megközelítette búvóhelyét, azonnal lazaccá vált és eltűnt a zuhatag hullámai
között.

Elmentek hát az istenek a barlangba, ahol egy félig égett hálót találtak. Tudták,
hol bujkálhat Loki: saját hálójával fogták ki a vízesésből a lazacot. Thór isten ragadta
meg a farkánál fogva: innentől kezdve keskenyednek el farkuknál a lazacok.

Az istenek rettentő bosszút álltak a cselszövő Lokin. Megkötözték, leláncolták
a Himingbjörg-hegy gyökerei alatt, kötelékeit egy hatalmas sziklához erősítették.
A sziklán egy vipera csepegteti mérgét pontosan Loki feje felett - a gonosz isten
kínjai elviselhetetlenek lennének, ha nem állna mellette hűséges felesége, Sigün.
Az asszony csészét tart kezében, ebben fogja fel mindig a viperamérget. Ám időről
időre megtelik a csésze, s olyankor Sigünnek ki kell öntenie a tartalmát. Ilyenkor a
méreg Lokira cseppen és az isten rázkódik, vergődik fájdalmában: ekkor van kint,
a világban földrengés.
Ám hiába Odin hatalma, Ászgard fényes, csillagtornyú vára, hiába a világrend,
melyet az idők mélyén állított fel a három ősisten, Odin, Willi és We. A Nornák,
a Világfa gyökerénél lakó rettenetes sorsistennők már megfonták a végzet fonalát,
már elhatározták az Odin uralta mostani Mindenség végét. Hol vannak már az
istenek erkölcsei az egykori Boldog Világétól, amikor még Frey isten kormányozott
minden élőlényt békében, igazságban, szeretetteljes testvériségben? Háború árán
lett Odin, az Ázok vezére, minden isten fejedelme: háborújában le kellett győznie a
Ván-istenek családjait, meg kellett ölnie Kvasirt, a törpét, s fel kellett áldoznia Gullweig
aranyasszonyt. Csalás és árulás árán épült meg, az óriások meg nem fizetett
bére árán Ászgard, a fenséges fellegvár. Gyilkosság által szerezték meg az istenek
a Nagy Gyűrűt a ködfiaktól. Ármány végzett Siegmunddal, a büszke hőssel, Odin
fiával csakúgy, mint Siegmund gyermekével, a legdicsőbb harcossal, Siegfrieddel.
Recseg-ropog a Világfa kiszáradt, ősöreg-vén törzse; gyökerét kígyók emésztik,
lombja leveleit falánk sasok és szarvasok pusztítják. Odin világa roskadozik már az
ártatlanul ontott tengernyi könny és vér terhe alatt.

A völva, ahogyan a sámánasszonyt nevezték az ősi germánok, révülése során feltárta
Odin univerzumának jövendőjét, s Baldur halála volt az utolsó jósjel. Három
évig tartó iszonyatos tél köszönt majd a világra, az emberek jószágaikkal együtt
mind halálra fagynak. Csak a farkasok híznak a felfalt holttestektől hatalmasra, akkorára,
hogy végül fejük felér az egekig, s akkor elnyelik majd a Napot, a Holdat és
a csillagokat. Elsötétül az egész létezés, megremeg a Föld, medréből kilép a tenger,
s kezdetét veszi a világvége, a régiek nyelvén a Ragnarök, az Istenek Alkonya.

Rettegés tölti majd el minden isten és istennő szívét. Odin a Világfa forrásához
járul tanácsot kérni, ám a bölcsesség kútjának ezúttal zavaros lesz a vize. A Világfa
megremeg, ősi törzse kettéhasad. Loki leláncolt fia, a rettenetes Fenrisz-farkas elszabadul
és Odinra támad. Megindulnak északról a dér-, délről pedig a tűzóriások,
hogy megostromolják Ászgardot, az istenek országát. A holtak körmeiből készült
hajókon érkeznek majd, hadvezérük nem más lesz, mint a Himingbjörg-hegy alól
megszabadult áruló isten, Loki. Megremeg az eget-földet összekötő szivárványhíd
iszonyú rohamuk ereje alatt. A híd őre, Heimdall megfújja kürtjét, s megindul a
háború, a legutolsó döntő csata istenek és szörnyetegek seregei között.

Az istenek mellett szállnak síkra a Wallhalla lakói, az egykor csatában elesett földi
hősök szellemei. A halott harcosok rohamától megtántorodnak az óriások, ám késő
már megmenteni Odin düledező világát. Egymás után hullanak el Ászgard fényes
lakói: Frey, Niörd, a harcos kedvű Tyr, s az istennők sem kerülhetik el a fegyveres
halált. A Fenrisz-farkas nagyra tátja száját és elnyeli az istenek apját, Odint. A
kalapácsos Thór a tengerlakó ősi kígyóval, Loki másik szörny-gyermekével, a Mitgard-
sárkánnyal száll szembe, s pörölyével halálra sújtja a rémet, de annak rettentő
méregfogától találva, maga is halálba hanyatlik. Végül az óriások olthatatlan tűzzel
felgyújtják a Földet, s a lángok közt minden elhamvad, ami csak volt: ég, föld, tenger,
istenek, emberek, óriások teljes mindensége. A lét beleolvad oda, ahonnan valaha
előlépett: a Ginnunga-gap káoszába, az ősanyag kavargó, sötét, feneketlen méhébe.


Ám hamarosan tenger születik, víz árasztja el a hamvába halt univerzumot. A víz
közepén smaragdzöld füvű, csodaszép sziget születik. Az emelkedő új föld felett új
Nap süt, újszülött Hold világít. Thór fiai megtalálják apjuk egykori pörölyét. Istenek
és istennők jönnek, közelednek, boldog kacagásuk betölti a sós illatú levegőt,
vezérük, fejedelmük immár Baldur, Odin feltámadt, dicső fia, s az új sziget az ő
királysága. Az istenek a fű között rúnákkal írt aranytáblákat találnak, kézbe veszik
őket, s álmélkodva olvassák, milyen harcokat vívtak valaha a régi világ istenei, Odin,
Frigga és gyermekeik. Majd kacagva mennek fel a dombra, ahol várja őket Baldur
aranypalotája, a véget nem érő lakoma, a szüntelen öröm birodalma. Új embernép
lakja majd a szigetet, új állatfajok népesítik majd be a hegyeket-völgyeket, eltűnnek
a mérgeskígyók, nem lesznek többé bárányra támadó farkasok.

Baldur új világában nem lesz halál, istenek és emberek tiszta testvériségben örvendenek
majd egymásnak, s betegség, öregség sem sújtja többé a sziget gyermekártatlan
nemzedékeit. Baldur, Odin fia az új Aranykor fejedelme lesz, s íme, most
már tudjuk, mit súghatott fia máglyája fölé hajolva egykor az isteni édesapa...

A PERZSA VILÁGVÉGE-HAGYOMÁNY

Az iráni ősmitológia tanítása szerint kezdetben nem volt más, mint az androgün
Zurván, a végtelen, oszthatatlan, mindent átható Idő. Belőle sarjadt az ikerpár: a
jóságos Ahura Mazda és az irigy Ahrimán. Ahura Mazda, a Bölcs Úr teremteni kezdett:
megalkotta a csillagokat, a bolygókat, a Napot, a Holdat, a földet, rajta növényekkel,
állatokkal és az első emberekkel. Ahrimán nem tett mást, mint utánozta
Ahura Mazda műveit, ám bármit alkotott, az gonoszságát tükrözve rúttá, torzzá,
gyűlöletessé alakult. Amikor például Ahura Mazda megalkotta a hegyeket, Ahrimán
mindjárt létrehozta a veszedelmes szakadékokat. Amikor Ahura Mazda növényevő
állatokat teremtett, Ahrimán vérszomjas ragadozókat és kártevőket alkotott ellenük.
Amikor Ahura Mazda megteremtette az embert, Ahrimán rögtön létrehívta
annak betegségeit; amikor Ahura Mazda kiárasztotta az Életet, Ahrimán rögvest
előhívta a Halált.

A Bölcs Úr első teremtménye egy kétnemű ősökör volt: teste oly fehéren ragyogott,
mint maga a felső fényvilág, teje pedig halhatatlanságot adományozott
megízlelőjének. Ahura Mazda megteremtette Gajómartot is, minden áldozópap
példaképét, az első embert a világon. Gajómart egy titkos szigeten lakott, és az
ősökör tejével táplálkozott: minden hajnalban pedig hálatelt szívvel áldozott Ahura
Mazdának. Megtudta ezt Ahrimán, és sötét szíve féltékenységgel telt el. Töprengeni
kezdett azon, hogyan állhatna bosszút a Bölcs Úr által teremtett világon, és
mindenekelőtt hogyan alázhatná meg, tehetné tönkre az embert. Ekkor jelent meg
előtte Dzsehi, egy nőstény lidérc a pokolból. Buja táncot járt Ahrimán színe előtt
és felajánlotta, hogy megrontja Gajómartot. A sötétség fejedelme örömmel fogadta

el ezt az ajánlatot, és maga is egyesült Dzsehivel. Gajómart, az áldozópap nem bírt
ellenállni a gyönyörűséges nőnek álcázott Dzsehi vonzerejének: feledve hivatását,
szerelmes ölelésben forrott eggyé vele. Ekkor Ahrimán diadalmasan vágta dárdáját
az ősökörbe -a szentséges állat rögvest kimúlt. Véréből gabona, gyümölcsök és
gyógynövények sarjadtak; a lemészárolt Gajómart testéből pedig egy férfi és egy
asszony szökkent elő.

Az első emberpár, Gajómart utódai Airyana Vaedján, azaz a Ragyogók Országában,
egy messze Nyugaton, az óceán közepén elterült csodálatos szigeten laktak.
A férfi neve Masja volt, feleségéé pedig Masjane. Ahrimán azonban őket is megrontotta:
Ahura Mazda alakjában jelent meg előttük, és a tudatlan emberpár térdre
borulva imádta az Istennek vélt gonoszt. Ekkor megremegett a föld, elsötétült az
égbolt, iszonyatos hullám csapott ki a tengerből, s a mesés sziget, Airyana Vaedja
egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt elsüllyedt.

Masja és Masjane utódai hajókon menekültek el, s benépesítették a Földet. Vérvonalukból
hatalmas hősök származtak Iránban, akik állandó harcban álltak az embereket
még ekkor is zaklató Ahrimánnal és déveknek nevezett szörnyű démonaival.
Az egyik legnagyobb démonölő Hósang volt, de hasonlóan hősies volt Szijámak, és
a híres vitéz, az ifjú Kerszászpa is. Amikor Jima király volt a világ királya, három évig
tartó iszonyatos tél köszöntött Iránra. Ám Jima Ahura Mazda tanácsára varát, azaz
barlang-menedéket épített az embereknek és az állatoknak - így mentette át az élet
csíráit a következő világkorszakra.

Jima dicső, igazságos, fennkölt uralkodó volt: az Aranykor utolsó királya. Szerette
őt, s követte szavát minden teremtett lény, istenektől a legkisebb állatokig.
Birodalmában az emberek többezer esztendeig éltek, haláluk pedig csak olyan volt,
mint az álom. Jima király feje körül mindig ott ragyogott az igazak szimbóluma, a
homlokot övező kis fénykoszorú, a khvarena.

Ám Ahrimán, aki ekkor már itt a Földön vívta élet-halál harcát Ahura Mazdával,
elhatározta, hogy véget vet az ember boldogságának. Szakácsként állt be Jimához, s
levágott állatok, madarak húsával etette a királyt, holott addig csak a növényi élelmet
ismerte az emberiség. Majd tanácsadó miniszternek álcázta magát, és ekként
beszélt az uralkodóhoz:

- Dicsőséges sah, te vagy minden élőlény legcsodásabbja, téged dicsér mindenki
itt a Földön. Miért áldoznak hát templomaidban Ahura Mazdának, ennek a sosem
látott szellemnek, akiről azt sem tudjuk, élő-e vagy holt? Rendeld el népednek, hogy
ezentúl minden szentélyben egyetlen istenségnek adassék hódolat: Jimának, a Mindenség
Uralkodójának!
Tetszett a királynak ez a javaslat, ekként cselekedett hát. Lovas futárok vitték szét
Irán-szerte a hírt, hogy e naptól tilos Ahura Mazda imádata az országban, helyette
Jimához kell kicsinynek és nagynak fohászkodnia. Elsötétült az ég, különös villámok
cikáztak a láthatáron, de az önimádattól bódult király még mindig hallgatott
tanácsadójára. Amikor legközelebb a királyi trónteremben ült együtt minisztereivel,
oldalán a feketébe öltözött Ahrimánnal, így szólt fennhangon a jelenlévőkhöz:

- Urak, halljátok! Nem vagyok-e a Mindenség Uralkodója? Nem vagyok-e tökéletes?
Mától fogva nincs más isten az Univerzumban, csak én, Jima, minden idők
leghatalmasabb padisahja!
Ahogy száját elhagyták e szavak, túlvilági sötétség borult a trónteremre, az urak
még az orrukig sem láttak. Iszonyatos földrengés rázta meg a palotát, majd a következő
pillanatban egy hófehér villám csapott be a trónterembe, kettéhasítva a tanácskozók
asztalát. Ahrimán elmenekült. Mindenki reszketve kuporgott a földön,
ám ekkor hirtelen kitisztult az ég. Ragyogott a napsütés, felhőtlen volt az égbolt,
és a király is ott ült a trónján: értelmetlen szavakat suttogott maga elé, tekintete
zavaros volt, s ó, minő borzalom - feje körül eltűnt a dicsőséges khvarena! Még
épp látták az urak, amint a fényköröcske kilebeg az ablakon, mint egy madár, majd
elszáll a közeli szántóföldek felett.

Magához tért ekkor Jima király és parancsot adott mindenkinek, vegyék űzőbe
a khvarenát. Szaladtak is lasszókkal, lepkehálókkal az udvari emberek, de hiába.
Egy halász látta utoljára a fénykarikát: lebegett egy kicsit a Kaszpi-tó nádasa felett,
majd alábukott a morajló habokba.

Jima királyt pedig örökre elhagyta szerencséje. Egymás után veszítette el csatáit,
míg végül ellensége kezei között végezte: Dahák, az arabok vezére könyörtelenül
kivégeztette a bukott, népe által immár gyűlölt uralkodót.

A khvarena hatezer esztendeig nem mutatkozott Iránban. A hat évezred lepergése
után történt, hogy egy nemes ház sarja, egy Dughdov nevű, tizenöt éves hajadon
éjszaka csodálatos álmot látott. Álmában egy hatalmas fa tövében sétált: a csodás
fa ágai a csillagokat súrolták, gyökere pedig leért az Alvilágba. A leány felnézett a
fa koronájára és azt látta, hogy onnan egy ragyogó fényköröcske hullik egyre lefelé,
ágról-ágra, pillekönnyen, végül leszáll a fáról, s pontosan Dughdov méhébe hatol.
Mikor felébredt a leány, immár viselős volt gyermekével.

Kilenc hónap múlva szépséges újszülöttet hozott a világra Dughdov. A kisfiú boldog
kacagással bújt ki anyja méhéből, haja szokatlan szőkeségben ragyogott, de a
legkülönösebb a feje körül tündöklő, lángnyelvekből álló fénykarika volt. A gyermek
erről kapta a Zarathusztra nevet, mely Élő Csillagot jelent.

Dughdov rokonai baljós jelnek vélték a kisded homlokát övező fénykoszorút.
Akik irigyelték a leányt, azt mondták, gyermeke apja Ahrimán, s szegény Dughdov
valóban nem tudta megmagyarázni szüleinek, hogyan szülhetett szűz létére gyermeket.
A rokonok úgy döntöttek, tűzbe dobják a csecsemőt, ám amint megtették,
látták, hogy a lángok nem bántják Zarathusztrát, sőt, vidám táncot járnak a kacagó
fiúcska körül. Megrémültek és vízbe dobták a kisdedet, ám a vízitündérek megszoptatták
és fehér karjukkal kiemelték őt a Kaszpi-tó örvényei közül. Harmadjára
vágtató ökrök elé vetették a gyermeket, de hiába: a vezérökör, amint megpillantotta
Zarathusztrát, hirtelen megállt, vele az egész csorda, s békésen nyalogatni kezdték
az elpusztíthatatlan kisfiút.

Zarathusztrából lett Irán legnagyobb prófétája. Bejárta a perzsa és a méd törzseket,

és mindenütt Ahura Mazda dicsőségét hirdette. Sok törzsfő még a régi
déveknek, Verethragnának, Átarnak, Vájunak áldozott, de sokan voltak, akiket meggyőzött
az isteni küldött szózata és hamarosan együtt hódoltak a Fény Legbölcsebb
Hatalmának, Ahura Mazdának a tűzoltárokon. A hatalmas szellemi tanítóvá lett
Zarathusztrát végül maga Vistászp király vette pártfogásába, így a próféta Irán- és
Turán-szerte zavartalanul terjeszthette tanait. Végül Ahrimán küldötte, egy farkassá
vált gyilkos döfte le hátulról a hetvenhét éves, imádkozó Zarathusztrát; hívei
azonban jól tudták, hogy Ahura Mazda leghűbb szolgája egyszer visszatér.

Eljön az idő, amikor a gonoszok, Ahrimán követői végső harcba indulnak a
jóságot, szépséget, igazságot képviselő Ahura Mazda-tanítványok ellen. Szűztől
születik majd az első Megváltó, Osetar, szűztől jön világra a második Megváltó,
Osetarman is. Sokan azt mondják, Osetar az a Messiás, akit a keresztények Jézus
Krisztusnak neveznek, míg Osetarman Máni prófétával azonos. Ám közeleg az
utolsó összecsapás. A Demávend-hegy alá leláncolt Dahák hamarosan elszabadul,
hogy Ahrimán zászlói alatt hívja harcba a démonokat. Megszületik majd a fény
leghatalmasabb küldötte, a harmadik Megváltó, Szaoszjant: a hagyomány szerint
maga Gajómart és Zarathusztra testesül meg benne újra. Egymás után támadnak
fel a hősök, többek közt a dicsőséges Kerszászpa, aki valaha megkötözte a gonosz
Dahákot: egykori ellenségét most végleg, mindörökre legyőzi. Hatalmas háborúban
a visszatért fényharcosok, a túlvilágot megjárt egykori hősök vezetésével aratnak
diadalt a hamisak felett az igazak, míg végül a háromezer évre megbéklyózott
Ahrimán és Asa démonok kivételével senki sem marad életben a gonoszok közül.
Ahura Mazda maga is leszáll az égből, hogy az egykor leölt gyönyörű ősökör zsírjához
haoma-növényt keverve elkészítse a halhatatlanság elixírjét, s ezzel megszületik
a jók három évezredes, tökéletes birodalma, a Világmindenség új Aranykora.

KERESZTÉNY JÖVENDÖLÉSEK

A Vaskor végéről, az Aranykor jöveteléről kinyilatkoztató keresztény források közül
János Apokalipszise a legismertebb és legrészletesebb. Az ebben rejlő tanítást
maga Jézus Krisztus adta át látomás útján az apostolnak, aki mellesleg a legtöbb
ezoterikus utalást tartalmazó evangéliumnak is a szerzője. Amikor az emberiség
történelme befejezéséhez közeledik, az égi Krisztus, a feláldozott Bárány feltöri a
titkos Könyv pecsétjeit. Az első hat pecsét kinyitása nyomán világuralomra törő
császárok érkeznek, rettenetes háborúk kezdődnek, éhség, pusztulás és halál támad
a Földön. Az értékek eltűnnek a világból, az embereket pusztán önnön anyagi
jólétük és testi túlélésük foglalkoztatja majd. Százak, ezrek tesznek tanúságot vérük
kiontásával hitük, meggyőződésük nevében: ők fehér ruhát kapnak és közvetlenül
Isten trónusa előtt foglalnak helyet az Égben, kezükben pálmaággal. A Nap fekete
lesz, mint egy szőrcsuha, a Hold pedig vörös, mint a vér; a csillagok úgy zuhannak
le a Földre, mint a gyümölcsök, ha a fákat megrázza a szél. A Vaskor királyai, vezérei

és leggazdagabbjai barlangokban, föld alatti sziklamenedékekben próbálnak majd
elrejtőzni a végítélet elől, de hiába. Száznegyvennégyezer igaz embernek kerül pecsét
a homlokára: ők a választottak, akik túl fogják élni a kozmikus katasztrófát. Az
életre ítéltek elpecsételése után az angyalok feltörik a hetedik pecsétet. Megjelenik
hét hatalmas angyal, kezükben hét trombitával, s kezdetét veszi az apokaliptikus
harc, Fény és Sötétség végső közdelme a világban.

Az első trombitaszóra jégeső, tűz és vér hullik a Földre.

A másodikra egy tűzzel égő hegy omlik a tengerbe.

A harmadikra egy csillag zuhan a Földre.

A negyedikre elhomályosul a Nap harmada, a Hold harmada és a csillagok harmadrésze.


Az ötödik trombitaszó nyomán megnyílik a Mélység feneketlen kútja. Füst tör
fel a nyílásból, amely immár elsötétíti a teljes égboltot. Sáskák száguldanak elő, és
megtámadják az emberiség azon maradékát, akik nem viselnek pecsétet a homlokukon.
A skorpiószerű szörnyek vas mellvértnél keményebb páncélt viselnek, hangjuk
pedig olyan, mint sok, csatába száguldó lovas szekér zúgása. Királyuk a sötétség
angyala, akit héberül Abaddonnak, görögül pedig Apollüónnak, azaz Pusztítónak
hívnak. E napokban „...keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának
meghalni, de a halál elmegy előlük" (Jel. 9:6.)

A hatodik harsonaszóra Kelet felől pokolbeli harcosok serege vágtat végig a Földön,
tüzet, füstöt, kénkövet okádó, oroszlánfejű lovak hátán; e lovak farka kígyófejekben
végződik, s elöl-hátul hatalmas pusztítást okoznak.

A hetedik trombitaszóra gyönyörűszép szűz leány száll alá az Égből a Földre.
Olyan, mintha a Nap ruháját viselné; lába alatt a Hold, koronáján tizenkét csillag.
Feltűnik egy nagy vörös sárkány is, hét fejjel és tíz szarvval, hogy ha a szűz szül,
annak fiát felfalja. A leány fiúgyermeknek ad életet, akit az angyalok Isten trónusához
menekítenek.

Ekkor hatalmas háború tör ki az Égben. Mikháel angyal vezeti Isten seregét a
vörös sárkány szolgái ellen, s a legyőzött sárkány levettetik a mennyből a Földre.
A szörnyeteg üldözőbe veszi legnagyobb ellenfelét, a szüzet, ám nem éri utol, még
csak meg sem érintheti; a szűz sasszárnyon repül el előle, amikor pedig a Gonosz
vizet bocsát ki utána, hogy az elnyelje őt, még a Föld is segít a Napba Öltözött Aszszonynak:
megnyitja magát és befogadja az áradatot.

A vörös sárkány, aki a Sátán maga, ekkor bosszút esküszik „a szűz magvából
valók ellen" - kiáll a tengerpartra és felidéz egy hétfejű Fenevadat, akit hamarosan
az egész megmaradt emberiség imádni kezd. Feljön a Földből is egy Fenevad, a Hamis
Próféta: az előbbi szörny kultuszát terjeszti el a világban, s megöli azt, aki nem
imádja a hétfejű, tengerből érkezett Fenevadat. Senki nem adhat, vehet, csak az,
akinek jobb kezén vagy homlokán ott látható az első Fenevad neve vagy nevének
száma, a hatszázhatvanhat. Ám a harc immár befejezéséhez közeledik. Isten hét
rettentő csapást küld azokra, akik viselik a Fenevad nevét vagy számát. Babilont, a
kereskedelem központjává és a pénz uralmának szimbólumává lett várost - illetve

jelképét, a vörös sárkányon lovagló parázna asszonyt - az angyali seregek elpusztítják.
Meghasad az ég, és leszáll egy fehér lovon ülő Lovas: szemei, mint a tűz,
sok-sok koronát visel, ám hogy mi a neve, azt csak Ő maga tudja. A Lovas megragadja
a Fenevadat és a Hamis Prófétát, kénköves tüzes tóba vetteti őket, követőiket
pedig - vévigszáguldva lovával a Földön - villámló kardjával semmisíti meg. Ezer
év múlva a Sátán elszabadul fogságából, utoljára egybegyűjti követőit, ám végleges
vereséget szenved. Ekkor a halottak megelevenednek, s új emberiség jelenik meg
az immár megtisztult világban. Új ég, új föld születik: a világ közepén pedig drágakőből
épített csodálatos város emelkedik. Itt fognak lakni az Aranykor igazai, a
Hajnalcsillag, Jézus Krisztus szelíd királysága alatt, mindörökké.

Magyarázat

A boldog, igazságos, spirituális létforma és az alacsonyrendű, anyagba zuhant állapot
világkorszakonként ciklikusan változik. A régiek ciklikus létszemlélete éles
ellentétben áll a mai történészek álláspontjával; utóbbi ugyanis azt vallja, hogy az
emberi történelem a primitív, fejletlen, egyszerű csíraállapotból egy egyenes vonalú
fejlődés által jut el a bonyolult, fejlett, technikai szempontból magasabb rendű
szakaszokig (ezt a vilászemlélet a lineáris jelzővel illetjük). Ha a modern, lineáris
történelemszemléletet („ősembertől az űrkutatásig") elmagyaráznánk mondjuk egy
ókori sumernek, ős-germánnak vagy ó-egyiptominak, az azt egyszerűen nevetségesnek
találná. Ő ugyanis, ha arról kérdeznénk, milyen volt a kezdetek-kori, ősrégi,
történelem előtti világ, semmiképpen nem kezdetleges eszközöket készítő, vadászó-
gyűjtögető ősemberek hordáit látná maga előtt. Számára a világ éppen a kezdetek
idején volt tökéletes, s ebből az őseredeti teljességből, boldogságból és szentségből
veszített fokról-fokra az évszázadok haladása során, egészen a mélypontig, a
történelembe, térbe, időbe zárt, háborúval, halállal, fájdalommal és tudatlansággal
terhelt jelenkorig. Számára éppen a múlt, az egykori „álomidő" az Aranykor testesítette
meg a földi létideált, s gondolkodásmódjának látszólagos pesszimizmusát
éppenséggel az árnyalta, hogy mélységes meggyőződéssel hitt ugyanennek az ideális
állapotnak - az Aranykornak - majdani visszatérésében.

Ugyanaz az Aranykor köszönt-e majd világunkra néhány évtizeden, évszázadon
belül, amelyet a nagy szigetbirodalmak elsüllyedésekor elveszítettünk? Igen és nem.
Igen, hiszen az Aranykor egységes fogalom: az osztatlanság, a differenciálatlan egység,
a társadalmi igazságosság és az egyéni tudatosság tökéletes rendje és rendszere.
És nem, hiszen minden Aranykor más és más létezésnívót képvisel. Nézzük
meg a mítoszokat: a germánok régi Aranykorát Frey isten, Freyja bátyja, a bőség
és a termékenység megtestesítője uralta, ám a világégés utáni Aranykor fejedelme
a feltámadt Baldur, a napfény, a ragyogás, a béke és a szeretet szépséges istensége
lesz. Egyiptomban Ozirisz és ízisz Nílus-völgyi fáraósága volt a mitikus Egykor
megjelenítője; az új Aranykor helyszíne viszont a tengerből kiemelkedő Amentet
lesz, melyen ezúttal Ozirisz és Atum kígyók alakjában fognak uralkodni... Más

más szinten, más-más alakban, mégis közös tudatállapotban. Minden Aranykor
ugyanazt az értéket: az értékek abszolútértékét testesíti meg...

A világ számtalan kultúrkörében, mind az öt kontinensen állandóan visszatérő
motívum szerint az elveszett őskontinens ki fog emelkedni a tenger habjaiból, a
meggyilkolt (tetszhalálba dermedt) alvó őskirály fel fog ébredni, illetve új életre kel.
Az angol hagyományban az Aranykor első jele az lesz, hogy Merlin kiszabadul a
Tükörteremből, az Avallon szigetén meggyógyult Arthur pedig újra visszahajózik
Britanniába. A tibeti mítosz szerint a Sambhala titkos városában elrejtőzött Gesair,
a mitikus vezér újra visszatér övéi közé. A középkorban „János pap országának"
eljövetelét várták, a hun mitológiában pedig a Csillagösvény égi nyomdokain száguldó
Csaba királyfi visszatértét. Az Aranykor jövetelének legfeltűnőbb sajátossága:
a létfeletti világból érkező küldött testet öltése. Azé a küldötté, aki az elmúlt
Aranykor végén eltűnt, elaludt, elrejtőzött, vagy mártírhalált szenvedett: személye
szimbolizálja a végtelenbe suhanó Aranykorok mögött meghúzódó, örökkévaló
tartalmi azonosságot.

A Vaskor végét minden mítosz természeti és társadalmi kataklizmákkal övezi.
Ahogyan a gyermek születése lehetetlen lenne burokrepedés, magzatvíz-ömlés,
véres-könnyes életadó fájdalom nélkül, úgy az új világ jövetele sem puszta átsiklás
egy magasabb rendű világba. Kalki karddal a kezében vágtat be, s egyszerűen
elpusztítja a vaskori létmódot képviselő nemzedékeket; az Ótestamentum szerint
az Északról támadó Góg és Magóg, Nimród leszármazottai még Jeruzsálem városát
is meg fogják ostromolni. A régi rend - nevezzük Vaskornak, Kalijugának,
Bűnös Világnak vagy bármi másnak - makacsul, erőszakkal tartani akarja uralmát
az ellenállhatatlanul érkező új létállapot ellenében is, ez pedig véres konfliktusokat
eredményez. Vérben születik meg az aranykori béke; s ez egyáltalán nem paradoxon!
Mi lenne a hajtóerő, amely kíméletlen következetességgel, gátakat repesztve
löki át a történelmet az új világ kapuján, ha nem az agresszióját kiterjesztő vaskori
létmód totális eltakarításának vágya?

Mindazonáltal az emberiség egyéni érése, az egyes benső Aranykorok megszületése
jóval csendesebb, személyesebb, vértelen folyamat. Itt a konfliktusok legfeljebb
a jussát követelő kis én, és a visszatérés során hangját egyre határozottabban hallató
Magasabb Én között játszódik le, habár ez a folyamat is éppen elég avatási kínt okoz
a lélek és a tudatállapot szintjén. Egy apokrif szövegben Jézus azt ígéri, hogy visszajövetelekor
elveszi az élőlények hús-szívét és ad helyette fényből lévő igazi szívet:
mi ez, ha nem annak jövendölése, hogy az Aranykor világában az anyagorientált
világképet a szellem vezérelte létezésmód fogja felváltani? Az egykori Boldog Világ
androgün, nemek feletti természete is visszatér, hiszen egy másik kijelentés szerint

„amíg nem lesz egy a hím és a nőstény, és amíg a hím hím marad és a nőstény nőstény,
senki nem mehet be Isten Országába..'.' (Tamás evangéliuma 22.). Az a motívum,
amely arra utal, hogy a katasztrófákat túlélő kiválasztottak az Aranykorban
valamilyen, már az ősidőkben e célra elpecsételt állat húsából fognak lakomázni,

az Atlantiszon oly jól ismert fénytáplálkozás elterjedésére utalhat. Az emberi
létezésre tehát ezúttal, közelgő Vízöntő-Aranykorunk évszázadaiban is jellemzőek
lesznek azok a sajátosságok, melyek az Istenek Idejében közismertek voltak.

Sokan félve olvassák az ijesztőnek tűnő jövendöléseket, melyek tűzözönről, vízáradatról,
világháborúkról, az emberiséget végigpusztító rettenetes démonhadseregekről
szólnak. Szellemi tanítóként magam is rendszeresen találkozom aggódó
kérdéseikkel, melyek általában a „lesz-e világvége?" „mindenki elpusztul, vagy van
esélyem a túlélésre?" „lesz-e globális dimenzióváltás, átugrás egy magasabb téridőkoordináta-
rendszerbe?" témakörök köré összpontosulnak. Megnyugtatásul - ha
egyáltalán használható itt ez a fogalom - mindig el szoktam magyarázni, hogy
amennyire az Aranykor, az Ezüstkor, a Rézkor és a Vaskor sem csak történeti korszakokat,
de főképp tudatállapoti szinteket jelentenek, úgy a katasztrófákat sem lehet
pusztán a meteorológiai konkrétum síkján értelmezni. A háború nemcsak odakint,
de bensőnkben is dúl; a démonölő Megváltó nemcsak holmi földöntúli országból érkező
külső hatalom, de szintúgy a bennünk élő katarzisvágy, a megszenvedve-megtisztulni,
a rombolva-építeni akarás költői szépségű misztikus-mágikus allegóriája.

Tanítás

1. Visnu isten, az indiai világciklus-hagyomány Messiás alakja a mítoszokban a
teremtett világ legjobb barátjaként lép elénk. Emberi testet öltve számos esetben
életét adja az élőlények védelmében; állatalakban pedig nagyon is gyakorlatiasnak
tűnő küldetésekben vesz részt. A misztika tudománya szerint a Mindenség három
szférájának - az anyagi, a lelki és a szellemi világnak - megvannak a maguk jellegzetes
életformái, létmódjai, azaz „lakói". Az anyagi síkon élnek a keletkezésnekpusztulásnak
kitett testtel rendelkező lények. A lelki világban az eltávozottak lélekmaradványai,
a démonok, illetve egyes elementál-típusok laknak, és innen származnak
olyan létformák is, mint a tündérek, a manók, vagy a koboldok. A szellemi
síkon - nevezzük Fényvilágnak -, Isten közvetlen közelében nyilvánulnak meg az
angyalok hierarchiái és itt találhatók az aiónoknak nevezett anyagfeletti életformák
világai is. Az aiónok magasrangú szellemlények. A régi legendák szerint Isten a
teremtmények iránt érzett halhatatlan szeretete megtestesüléseiként árasztotta ki
őket önmagából. Ám az angyalokkal ellentétben az aiónok nem pusztán a szellemvilágban
képesek alak, forma és minőség megjelenítésére. Az aiónok szembetűnő
tulajdonságai a következők: földi testet ölthetnek, azaz megszülheti őket egy halandó
asszony; ki lehetnek téve a növekedésnek és a hanyatlásnak; növényekként,
állatokként, lelki létformaként, vagy emberekként élhetnek; szaporodhatnak, megsérülhetnek,
megöregedhetnek és meghalhatnak. Az ősi szentiratok alapján, ha egy
aión testet ölt az anyagi világban, akkor ezt nem karmikus hatóokokból, hanem Isten
által rendelt küldetése teljesítése céljából teszi. Csak a küldetés időtartama alatt
van jogosultsága földi testében maradni. Világkorszakváltások idején - például egy
pusztuló Vaskor és egy születő Aranykor történelmi határán - nagyobb számban
testesülnek meg aiónok itt a Földön. A misztikatudomány alapján az az égi szellem,
akit Visnunak, Baldurnak, Ozirisznek, de Jézus Krisztusnak is nevezhetünk, a Fiúisten
volt: az Atya első kiáradásának szülötte, maga az Aiónok Aiónja, aki Isten
akaratának és saját elhatározásának engedelmeskedve vállalta az idők kezdetétől a
golgotai beteljesítő misztériumig teste anyagba záratását, megtöretését.

2. Az ősi jóslatok jelenkorunkra - a maja, egyiptomi és tibeti naptárakban szereplő
2012-es Vaskor-Aranykor váltásra vonatkozóan - több aión lejöveteléről is
szólnak, ám a mítoszok szerint ebben az időben egy nagy hatalmú égi küldött is
testet ölt. A másodszor is, immár finomabb testben elérkező Krisztus, a perzsa próféciában
szereplő Szaoszjant, a feltámadt Baldur, illetve a fehér lovon bevágtató
Kalki története mind-mind ennek a jövendölésnek kultúránként más-más szimbolikával
leírt változatai.
3. A világkorszakot lezáró Megváltó mindig egy ősidők óta Földünkre többször
visszatért, sokat szenvedett, a negatív erők által valaha elpusztított vagy meggyötört,
az élőlények pártját fogó jótékony hatalom. Szaoszjant és Kalki alakjában inkább
a küldött igazságosztó, harcos jellege tükröződik. Ozirisz és Baldur viszont
erősen emlékeztetnek a kereszténység „szenvedő Krisztus - diadalmas Krisztus"
alakjaira. Mindkét típusra más mítoszokból is lehet további példákat sorolni. Előbbire
- a harcos típusú Messiásra - az Otestamentumban szereplő „Dávid fia" adhat
még példát, a szelíd, ártatlanul üldözött, világos bőrű, fehér ruhás, szeretetet
hirdető Megváltók közül pedig a közép- és dél-amerikai mitológiából jól ismert
Tollaskígyó említhető (Tollaskígyót az inkák Virakocsának, a maják Kukumaknak,
a toltékok Kukulkannak, az aztékok Ketzalkoatlnak, a csibcsákok Nemketebának
és Nemkecsának nevezik).
4. A Vaskor lezárását a mítoszok szerint iszonyatos háborúk, szörnyseregek támadása,
világégés kíséri. Az Aranykor a teljes mértékben felszámolt régi világ helyén
születik újjá. A germán mitológiában még maga a Káosz is visszatér Odin világának
elpusztulása és Baldur aranykorának jövetele előtt, jelezvén, hogy a Vaskor
maradványaira nem lehet építeni. Az emberiség új létállapota tehát semmi olyan
sajátosságot nem jelenít meg, amely a Vaskorhoz, a Rézkorhoz, vagy az Ezüstkorhoz
tartozott: egy új, az alapokig „ledózerolt" felületen épül.
5. A teljes eszkatológiai mítoszrendszert persze értelmezhetjük az egyén szintjén
is. Az Aranykor elérkezik bennünk, ha gondolataink, szándékaink, szavaink és tetteink
„aranykoriak", azaz egyetlen vezérelvük a korlátlan, feltételeket nem ismerő,
önátadó, minden élő és élettelen dologra kiterjedő Szeretet. Mivel a mitikus tanok
szerint az Aranykor a Szellem, az Ezüstkor az érzelmi én, a Rézkor a logikai én, a
Vaskor pedig a test uralkodásának korszaka, az Aranykor az egyén világában az
emberi szellem diadalát jelenti!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése