2013. augusztus 12., hétfő

Megtanulni meghalni

Ram Dass: Megtanulni meghalni


Olyan társadalomban élünk, ahol a halál ellenség, zavaró "dolog", amit el kell rejtenünk, vagy ki kell térnünk előle, és amennyire csak lehetséges, fizikailag is és lelki értelemben is el kell különítenünk az élettől. Hogyan tudna egy materialista társadalom anyagi létünk pusztulására másképp tekinteni, mint irtózattal, legyőzetéssel?
Mint bármi, amit szeretnénk elfojtani, a halálfélelem is valamiféle különlegesen alattomos erőt képvisel kultúránkban. A túlzott ifjúság-központúság és a halál tagadásának leple alatt valójában sokkal morbidabbak lettünk, mint azok a társadalmak, amelyek nyíltabban néznek szembe a halállal.
Annak ellenére, hogy minden spirituális irányzatnak és kultúrának más, saját verziója van az élet utáni állapotról, mindannyian megegyeznek abban, hogy a halálra való felkészülés az egyetlen és legfontosabb, még életünkben elvégezhető lelki gyakorlat. Szembenézve saját elmúlásunkkal, kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: van-e valami e testen kívül, és ha van, akkor mi az?
A halál nélkül nem lenne választásunk, csak az, hogy életünket tudatlanságban éljük le. A halál az, ami felébreszt, az elkerülhetetlen rendelkezés, amely lehetőséget ad a megvilágosodásra, és segíti Lelkünk fejlődését. A halál gyógyulásunk utolsó fázisa, amely még közelebb visz bennünket Istenhez.
Lehetséges-e a saját halálunkat a szenvedés érzése nélkül is megközelíteni, amely szenvedést egyébként kultúránkban adott jelenségként fogadunk el? Lehetséges saját magunk tudatos felkészítése az eltávozásra, az, hogy utolsó napjainkban szívünket szeretet töltse meg, és olyan támogatást tudjunk saját magunknak nyújtani, amely átsegít bennünket ezen az átmeneti állapoton? Lehetséges a halál pillanatát nyitottsággal fogadni, amikor már kibővített ismeretekkel rendelkezünk arról, hogy mi, emberi lények mik is vagyunk valójában? Fel tudjuk-e magunkat készíteni - a misztikus tradíciók ismeretében - arra, hogy mi jön azután?
A legtöbb emberben, akár a saját maguk halálával, akár szeretteikével állnak szemben, vagy ha hivatásszerűen foglalkoznak a halállal, a halállal kapcsolatban három fő kérdéscsoport merül fel. 1. Hogyan viszonyuljak a haldoklás folyamatához? 2. Mi történik velem a halál pillanatában? 3. Mi történik velem, miután meghalok?
Mindannyian feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi, személyesen, létezünk-e majd a halálunk után. Ha kiállunk a materialista gondolkodás mellett, és nem gondoljuk, hogy többek lennénk, mint csupán a testünk és az egónk, a kérdésre a válasz majdnem bizonyosan az, hogy nem. Azonban, ha tudatunkat sikerült kiterjesztenünk a Lélek és a Tudatosság szintjeire, megértjük, hogy a fizikai szervezet csupán kagylóhéj, amelyet lakóhelyül kölcsönöztünk, amelyből ez a személyiség eltávozik. Lényünk egy bizonyos része túléli a fizikai test halálát; erre bizonyságot nyújthatnak a spirituális hagyományok és a halálközeli élményt túlélők személyes vallomásai. Azonban, hogy mi az pontosan, ami túléli a testet, az rejtély marad. Egy laoszi buddhista szerzetes válasza a kérdésre, hogy mi marad a halál után: "Az igazság marad."
Azzal, hogy vizsgálgatjuk a halált, még nem biztos, hogy választ is kapunk kérdéseinkre. Azzal viszont, hogy kezdünk ezzel kapcsolatban kérdéseket feltenni, elindítunk egy folyamatot a nyitottság és az elmélyülés irányába. Sose feledjük: minden halál más, olyan rejtélyeket tartalmaz, amelyek felderítése lehetetlen. "Legyetek türelmesek - tanácsolta Rilke, - mindennel szemben, ami megoldatlan szívetekben, és próbáljátok megszeretni magukat a kérdéseket. Ne keressétek a választ arra, amit nem lehet megadni, mert akkor nem tudtok velük együtt élni, és a lényeg az, hogy megéljünk mindent. Éljétek meg a kérdéseket most, anélkül, hogy tudnátok a választ, és egyszer csak ott lesztek, benne, a válaszban."
Indiában a halál értelmezése gyökeresen más, mint a nyugati világban. Bárki, aki már járt ott, tudja, mennyire erős a társadalmi azonosulás ott a Lélekkel, és ez mennyire megmaradt a modernizáció ellenére. Indiában az élet csak egyetlen fejezete egy könyvnek, és nem a teljes kötet; a halál egy transzformációs élmény, és nem pedig a vég. Ezért nincs meg az a halálfélelem, amelytől mi annyit szenvedünk itt Nyugaton. Ha egy hindu meghal, testét becsomagolják egy lepedőbe, és fából készült hordágyra helyezik, majd az utcákon haladva elszállítják arra a helyre, ahol elégetik. A gyászmenet közben énekel: "Satya Hey, Satya Hah" - Isten az igazság. A halál publikus, bárki láthatja - a test ott van közvetlenül velük, nincs dobozba rejtve. Végül a testet elégetik a folyó mellett, a család jelenlétében. A szertartás alatt a legidősebb fiú egy bottal feltöri az apja koponyáját, hogy az ne robbanjon szét a lángokban. Indiában a legtöbben otthon halnak meg, családtagjaiktól körülvéve. Így a legtöbb indiai életében gyermekkorától fogva jelen van a halál, - ahogyan ők mondják, "a test eldobása", amelyre a Léleknek már nincs szüksége.
A halál pillanata az a fátyol, amelyik elválasztja a haldoklót a halál utáni állapottól. A halálélmény hasonló lehet ahhoz a rejtélyes élménysorozathoz, amely az Ego struktúráinak ideiglenes megsemmisülésével jár, vagyis a halál pillanatában eltűnik az elménk alkotta térkép, amelynek segítségével felfogtuk a körülöttünk lévő realitást. Ez a megsemmisülés valószínűleg a folyamat kezdetén lassú, majd felgyorsul, és tetőfokát akkor éri el, amikor a haldokló egy utolsó akadály legyőzésének végső élményével a Lélek dimenziójába kerül át.
Természetes, hogy a halál pillanatával mindannyian a lehető legtudatosabban szeretnénk találkozni. Szeretnénk nyugodtan, békésen, örömmel, szeretettel, és kegyelettel telve meghalni - nem beszélve egy bizonyosfajta izgalomról, ami az előttünk álló kalandot illeti. A költő Allen Ginsberg, amikor haldoklott, utolsó napjaiban azt mondta a barátainak, hogy a labda nála van.
Sokan, akiknek halálközeli élményben volt részük, gyakran izgalomban voltak, és melegség, szeretet, fény érzékelése mellett a családtagokkal való újraegyesülés felé haladtak.
Mindenkinek meg kell találnia ezt az élményt. Mindenki megtudja, hogy lénye nem csupán anyagi eredetű. Megtudjuk, hogy a halál csupán zuhatag egy folyó kanyarulatánál, és jelenleg még nem láthatjuk, mi van azon túl.
A halál pillanata nem változtat át bennünket szükségszerűen; végül annak megfelelően halunk meg, amilyenek vagyunk, sem jobban, sem rosszabbul, sem okosabban, sem pedig butábban. Halálunk pillanatában mindannyian átéljük azt, ahogyan éltünk, amit tettünk, ezért kell, amilyen hamar csak lehet, elő kell magunkat készítenünk erre az eseményre. Fel kell kelnünk, el kell végeznünk feladatainkat, és olyan emberré kell válnunk, aki megbánás nélkül hunyja le utoljára a szemét. Mivel egyikünk sem tudja, mikor jön el a halál órája, fontos, hogy gyakoroljuk percről percre a Tudatosságot.
Őszintén szólva, ami ma aggaszt bennünket, az aggasztani fog halálos ágyunkon is. Mivel a haldoklás sokszor nem könnyű, amennyire lehetséges, nyugalommal és tisztánlátással kell ezt a kihívást fogadni szenvedésünk csökkentése érdekében. Sherwin Nuland Hogyan halunk meg c. könyvében leírja a halál pillanatának fizikai és lelki gyötrelmét, a vérkeringés leállását, a szívizom pusztulását, a szövetek elégtelen oxigén-ellátását, a szervek működésének kudarcát, és az életközpontok összeomlását. Ezzel együtt jöhet egy szorító érzés, a mellkas satukemény összeszorulása, hideg veríték, légszomj, néha hányás, és mindezt gyakran kínzó fájdalom kíséri. A kérdés az, hogy miben reménykedhetünk, hol legyünk mi tudatosak az ilyen szörnyű helyzetben, hogy tiszta elmével és kegyelettel telve haljunk meg?
A válasz a Lélektudatosságunkban van. Amennyire csak lehetséges, próbáljunk kívül maradni a test halálán, és ezt az átalakulást a Tudatosság oldaláról figyelni. Ez nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Legyünk tudatában annak, hogy amilyen mértékben képesek vagyunk a Lélektudatban elmerülni halálunk idején, olyan mértékben maradunk stabilak a haldoklás zűrzavarában. Miként az atléta izmainak erősítésével készül a versenyre, úgy készüljünk mi is a halálra, hogy edzzük elménket, ezzel megkönnyítve a tudatállapot elérését.
Annál jobb, minél nagyobb segítséget kapunk ebben a folyamatban. Tragikus, de igaz, hogy a legtöbb ember egyedül hal meg kórházi ágyában az éjszaka közepén. Olyan ez, mint amikor kilöknek egy csónakot a tengerre éjnek idején, térkép, fény, vagy iránytű nélkül, és a magányos hajós egyetlen szó tanácsot sem kap.
Mennyire másképp néz ez ki a tradicionális spirituális társadalmakban! A tibeti gyakorlat szerint például, a szerzeteseket és az apácákat megtanítják arra, hogyan kell átvezetni a haldoklót ezen az átmeneti állapoton. Kiképzik őket, hogyan viszonyuljanak a haldokló szomjúságához, kihűléséhez, elnehezüléséhez, légszomjához, arra biztatva őt, hogy próbáljon elkülönülni ezen jelenségektől. Ezek hangzanak el: "Amint a föld eleme elhagy, tested elnehezül. Amint a víz eleme elhagy, szárazságot érzel. Amint a tűz eleme elhagy, lehet, hogy fázni fogsz. Amint a levegő eleme elhagy, a kilégzésed hosszabb lesz a belégzésednél. A jelek megérkeztek, itt vannak. Ne vessz el a részletekben. Távolodj el tőlük, ne kösd magad hozzájuk. Ezek a jelenségek egy természetes folyamat eredményei. Engedd szabadon Tudatodat."
Hogyan készüljünk fel tehát a halálra? Végső soron a halálra való felkészülés lényeges momentuma a tudatosság - vagyis meg kell tanulni minden gondolatot és érzést úgy fogadni, ahogy van, nyílt, szerető szívvel, felszabadítva önmagunkat akár a vonzása, akár a taszítása alól, hogy képesek legyünk visszakerülni a tiszta Tudatosság világába. Ha a halál gondolatát fenntartjuk tudatunkban, mint a nagy rejtélyt és az átalakulás nagy lehetőségét, akkor a jelen pillanata megtelik gazdagsággal és energiával, amely a tagadással teljesen kimerül.
Sokan félreértik, hogy a készülés a halálra elrontja életminőségünket, de ez nem így van. Marcel Proust, az emberi komédia nagy megfigyelője írta le a következő sorokat, amikor egy újságban a következőt kérdezték tőle: "Hogyan viselkednének az emberek egy világkatasztrófa esetén, tudván, hogy annak biztos következménye az azonnali halál?"
"Gondolom, az élet hirtelen csodálatossá válna számunkra, ha halállal fenyegetnének bennünket, ahogy mondod. Csak képzeld el, mennyi terv, utazás, szerelem, tanulás, amelyet ő - az élet - elrejt szemünk elől, amelyet saját lustaságunk tesz láthatatlanná, és mivel biztos a jövőben, folyamatosan későbbre halaszt.
Ha viszont mindez a fenyegetés egyszerre csak örökre megszűnne, milyen gyönyörű lenne megint! Ó! Ha a világvége nem történik meg, ez alkalommal, akkor nem hagyjuk ki, hogy elmenjünk megnézni a Louvre új kiállításait, hogy térdre vessük magunkat Miss X lábai előtt, és hogy elutazzunk Indiába.
A világvége azonban elmarad, és mi ezek közül semmit sem valósítunk meg, mert ott találjuk magunkat eddigi életünk kellős közepén, ahol a hanyagolás megöli a vágyat. Jó lenne, ha a világvége fenyegetése nélkül is, itt és most, szeretnénk az életet. Elég lenne csak arra gondolnunk, hogy emberek vagyunk, és a halál akár ma este is ránk köszönhet."
Amire Proust is utal, ha a halált távol tartjuk magunktól, ez megakadályoz bennünket abban, hogy teljes életet éljünk, amit megtennénk, ha a halandóságunk tényét tudatunk felszínén tartanánk. Csak ha megszüntetjük a falat saját magunk és a halál rejtélye között, akkor tudunk lazítani az Ego szorításán, hogy a Lélek végre feltáruljon előttünk. 
www.mandala-veda.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése