2013. augusztus 12., hétfő

Halál és utána

Halál

Nincs olyan ember a világon, aki élete során ne veszített volna el egy nagyon szeretett személyt, legyen az szülõ, testvér, rokon, gyermek, barát vagy éppen közeli ismerõs. A mindennapokat élve nem igazán foglalkoztatja az embert a halál kérdése. Leginkább csak akkor kezdenek el az agyunkban motoszkálni a halállal kapcsolatos kérdések, amikor a halál által "elveszítünk" egy szeretett személyt.
Amikor az értelemre hagyatkozunk elfogadjuk azt a tényt, hogy minden örök körforgásban van, hiszen a lét egyik nagy törvénye az, hogy ami keletkezik, megszületik, az egyszer el is múlik. Életünkben nemcsak a születés, hanem az elmúlás is megérint bennünket. Az élet mellett mindig ott van a halál.
Ha meghal egy szerettünk, akkor az életben maradt gyászoló nem érez mást csak egy elmondhatatlan és talán szavakba sem önthetõ mérhetetlen nagy fájdalmat, és szomorúságot. A gyász által okozott fájdalom elõször olyan nagy lehet, hogy mind a szív, mind az elme bezárkózik mindenfajta gyógyulás, és minden fény elõl. Úgy látszik, hogy a halál végleges, visszavonhatatlan veszteséget okoz, és olyan ítéletnek tûnik, amelynél nincs helye a fellebbezésnek.
A halál olyasvalakitõl fosztotta meg az embert, akit mély odaadással szeretett, és aki az egész világot jelentette számára. Ez a világ most üresnek tûnik, és úgy érzi, hogy nem érdemes tovább élni. Az az érzése ilyenkor az embernek, hogy nincs több öröm az életében, és létezése ezután reménytelen szomorúság, valamint mindenét odaadná azért, hogy mégegyszer megölelhesse az elhunytat és elmondhassa, mennyire sokat jelent számára, és mennyire határtalanul szereti. Ilyenkor a gyászoló személy fõleg magára és az elviselhetetlennek tûnõ veszteségre gondol, és a szomorúság szüntelenül ott van a háttérbe. Bánatunkat súlyosbítja a bizonytalanság szerettünk jelenlegi állapotáról, mert azt tudjuk, hogy eltávozott a fizikai világból végleg, de nem tudjuk, hogy hova is ment valójában. Csak reménykedik az ember, hogy egy sokkal jobb világba került, és egy sokkal jobb élet várja ott. A gyászoló ember számára minden üres lesz, könnyek gyülekeznek a szemében, küszködik a sírás visszafojtásával, ami egyre inkább kitörni készül, majd végül zokogásban nyilvánul meg a szeretett ember elvesztésének fájdalma. Ilyen érzelmi kitörés alkalmával általában hasonló kérdéseket szoktuk feltenni: "Miért vetted el tõlem? Mi lesz most velem nélküled? Stb.". Ha jól megnézzük a kérdések lényegét, akkor láthatjuk, hogy a "tõlem", és a "velem" szavak - egyik sem a szeretett elhunyt miatt aggódik, hanem saját maga miatt, tehát a bánat természete fõleg személyiség központú.
Ezek az érzések a mai embernél nagyon is természetesek, de nem helyénvalók. Megértem ezt az állapotot, és szívem tele van együttérzéssel mindazok iránt, akiket hasonló bánat ér/ért. Tudom, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztése alkalmával sovány vigasz lehet az én együttérzésem a gyászoló embereknek. Azonban nagyon bízok benne, hogy ezekkel a sorokkal nemcsak az együttérzésemmel vagyok hatással az olvasóra, hanem általam az Egyetemes Értelemmel is.


A halál nem az, aminek mi hisszük!
Igenis létezik az ember számára ebben a kérdésben is a megkönnyebbülés reménye, mivel bánatunk tévhiten alapul, olyasvalamin szomorkodunk, ami valójában meg sem történt. Ha megértjük a tényeket, akkor már nem fogunk úgy bánkódni, mint eddig, és ezáltal nemcsak magunkon segíthetünk, hanem az eltávozó léleknek is megkönnyíthetjük a dolgát.
Tudnunk kell, hogy amikor egy szerettünk meghal, veszteségünk csak látszólagos tény. Az ilyenkor érzett szenvedés, egy nagy érzékcsalódás eredménye! Pontosabban szólva annak az eredménye, hogy nem ismeri az ember a természet törvényeit. Nem kell nyugtalanságban vagy bizonytalanságban lenni az "elveszített" személy helyzete miatt, mivel a halál utáni élet már régen nem titok. A síron túli világ létezik, ugyanazon a természeti törvényeknek alávetve, mint az általunk ismert fizikai világ.
A gyászoló szokásainkon is lényegesen változtatni kell, mind magunk, és mind az eltávozó érdekében. Nem is gondolja az ember, hogy a hangos zokogásával, és jajveszékelésével mennyit árthat a távozónak. Számtalan kérdés felmerülhet az emberben ebben a témakörben. A hitetlen személy azt szokta mondani, hogy azért sem lehet tudni a halál utáni életrõl semmit, mert onnan még nem jött vissza senki, hogy meséljen róla. Ezt az érvelést nagyon gyengének találom, mert nagyon sok embernek volt már halálközeli élménye (HKÉ). Rengeteg történetet hallottam, melyben meghalt a személy a kórházi ágyon, és fentrõl a szoba egyik sarkából nézte, ahogy az orvosok küzdöttek az életéért.
Amikor egy alvó tudatú ember, azt állítja, hogy a test halála után nincs élet, akkor felteszem a kérdést neki, hogy mi az alapja a jelenlegi hitének? Tapasztalataim alapján egy ilyen gondolkodású személynek a világszemlélete és a hite, származhat onnan is, hogy esetleg valamelyik egyház ezt tanítja, vagy feltehetõen valamelyik könyvben írottak közt található, de leginkább a körülötte élõk általános hite, azaz a korszak amiben él, elfogadott véleménye a halál utáni élet tagadása. A korszakunk elfogadott nézete nem határozott tudáson alapszik, egyszerûen nem több, mint szóbeszéd. Ahhoz, hogy megértsük a szemünk elõl rejtettnek vélt világot - jelen esetben a halál utáni életet - az elmébõl ki kell söpörni az elõítéleteket. A halállal kapcsolatos kérdések megválaszolását nagyon fontosnak tartom, mert életünk során több esetben is közelrõl, és mélyen érint bennünket, és túlságosan is fontos esemény ahhoz, hogy ne csak merõ feltételezésen vagy bizonytalan hiten alapuljon.



Induljunk ki most is abból a ténybõl, hogy az ember a szellem - lélek - test egysége. Az a test, amiben jelenleg élünk, csak a lélek és a szellem ruhája. Ahhoz, hogy a Teremtõ a szellem és a lélek által meg tudjon nyilvánulni, valamint tapasztalatokra tudjon szert tenni itt a sûrû fizikai világban, szüksége van egy sûrû fizikai testre. Szellemi lények vagyunk, de anyagi világban élünk, és ez egy olyan világ, amelyet csak részlegesen ismerünk, és az errõl a világról szerzett valamennyi információnk érzékek útján érkezik el hozzánk.
Visszatérve a lélek által "felvett ruházatra" - a halál alkalmával a lélek ettõl a ruházattól megszabadul, és ez nem azt jelenti, hogy ezzel az ember is megszûnt létezni, csak azt, hogy eddigi ruhájára már nincsen szüksége, mert ezt az inkarnációját befejezte. Következésképpen magát a szerettünket nem veszítettük el, csak ruhájának a látását, amelyben megszoktuk, hogy látjuk õt. Az elhasznált, viseltes ruhának vége, az embernek, aki viselte azonban nem. Biztosan tudom, hogy amikor szeretetrõl beszélünk, akkor az ember az, akit szeretünk, és nem a ruházata.
Ha fizikai testünket jelképesen egy kabáttal, vagy köpennyel ábrázolnánk, akkor a szellemi testre, mint alsónemûre, a lélekre, mint felsõ ruházatra, és a sûrû fizikai testre, mint kabátra gondolhatnánk. Nemcsak a halálnak nevezett módon vetjük le ezt a sûrû ruházatot, hanem minden éjjel, amikor alszunk. Az álom úgyis leírható, mint egyfajta halál, azzal a különbséggel, hogy nem húzódunk vissza annyira a sûrû ruházatból (kabátból) és, hogy képesek vagyunk újra felvenni azt ébredéskor.
Sokféle elmélet terjedt már el a halál utáni életrõl, legtöbbjük a szentírások félreértésén alapszik. A mostani ember hite, de legfõképpen a megalapozott tudása nagyon homályos, és ingatag.
Beszélnek nekünk távoli mennyországokról, pokolról, ítéletnapról a jövõben, de csak kevés információt kapunk arról, hogy mi történik az itt és mostban. Azok, akik a halállal kapcsolatosan tanítanak, sokszor még csak látszatát sem keltik annak, hogy bármilyen személyes tapasztalatuk, vagy megalapozott tudásuk lenne a halál utáni körülményekrõl.
A legfontosabb tényezõ, amit a halálról tudni kell, az az, hogy a halál nem az élet vége, ahogyan ezt tudatlanul feltételezik, hanem csak egy lépés az élet egyik állapotából a másikba. Így halál csupán átköltözés egyik állapotból, vagy helyzetbõl a másikba. Azt lehet mondani, hogy az ember, aki meghalt, láthatatlanná válik számunkra, tehát akit mi halottnak nevezünk, az nem hagyott el végleg bennünket. Ha a kabát hasonlatnál maradunk, akkor nem igényel nagy gondolkodást annak a ténynek felismerése, hogyha levetjük a kabátunkat az elõszobában, nem tûnünk el hirtelen valami távoli hegy csúcsra, hanem éppen ott állunk, ahol elõzõleg voltunk, mégha más is a külsõ megjelenésünk. Pontosan ugyanez a helyzet, ha egy ember leveti fizikai testét, ugyanaz marad, mint annak elõtte. Igaz, hogy többé már nem látjuk õt, de ennek oka nem az, hogy eltávozott, hanem hogy a test, amelyet most visel, fizikai szemünkkel nem látható. Az ember, akire eltávozottként gondolunk, valójában még velünk van. Amikor egymás mellett állunk, mi a fizikai testben, õ a szellemi tudathordozójában, nem vagyunk tudatában jelenlétének, mert nem látjuk õt.
Meg kell szabadulnunk az elvakult eszmék tévedéseitõl! A halott nem ugrik át hirtelen egy lehetetlen mennyországba, és nem zuhan egy még lehetetlenebb pokolba. Valójában nem létezik pokol a szó régi, ártó értelmében, és nincsen pokol semmilyen értelemben véve sem, kivéve azt, amit az ember teremt magának. A pszichikai világot egyedül a bennünk lévõ személyes, vagyis a jó vagy a rossz alakítja ki. Nincsen mennyországnak és pokolnak nevezett hely, de léteznek pszichológiai állapotok, amelyek így írhatók le. Örök pokol nem létezik! Ez a rettenetes gondolat akkor társult a kereszténységhez, amikor elveszett a hit abban, hogy a lélek körforgásszerûen visszatér a földre. Ezért az ember egy logikátlan következtetéssel állt elõ: örökkévaló okozatot állapított meg, múlandó és végleges okok alapján. Minden pokol-fogalom pszichológiai, és az ember földi élete során találja ki, azonban egyik sem örökkévaló.
A mennyország és a pokol nem egy helyszín, hanem tudatállapot.
Nem kell ahhoz meghalni az embernek, hogy megtapasztalja akár a mennyországot, akár a poklot. Ez a tudatállapot megtapasztalható a földi testben is az ember tudatának függvényében. A gonosz, önzõ ember a pokolban van, az önzetlen, jó szándékú ember a mennyben…
A szavak jelentésének elemzése nyomravezethet bennünket! A mennyország határtalan kiterjesztést, a pokol pedig elzárást, elszigetelést, börtönbe zárást jelent. Ha valaki meghal, jelleme nem megy át hirtelen nagy változásokon. Egyenlõre még ugyanaz az ember, ugyanazokkal a vágyakkal és gondolatokkal. Az erõs önzés, vagy rosszindulat vastag felhõt szõ az ember köré, ami egy idõre elszigeteli õt. Azonban a jóravaló, rendes embereket a halál után nem ilyen végzet vár, hanem a megkönnyebbülés és a béke.
A legrosszabb személyekben is van valami szép, és az a szépség végül elvezeti õket egy átmeneti tisztítótûzön át, a boldogsághoz, és a békéhez. A halál utáni út mindig igazabb és magasabb rendû Énünk felé vezet, amelynek "lakhelye" a mennyországban van. Az az ember, aki szeretettel és megértéssel nyílik meg minden élet iránt, boldog mennyországban él már akkor is, mialatt még itt a földön tartózkodik fizikai testében megnyilvánulva. Mindazt, ami szép, jó, és igaz a halál után visszavisszük magunkkal örök valónk számára, és annak a tisztább világnak a fényében élettapasztalataink elnyerik igazi értelmüket. Mivel mostmár láthatjuk, hogy a fizikai test halála után nem kerülhetünk olyan helyre, ahol nagy büntetéseknek és kínzásoknak leszünk kitéve, ennek tudatában már értelmetlenné és okafogyottá válik a haláltól való félelem. Sose féljünk a haláltól!
A halál az élet kapuja, mert az élet örök, és csak a fizikai világban való megnyilvánulás szakaszos. Mindannyiunknak meg kell halnunk, mert ez a Teremtõ szeretõ akarata, aki enyhülést ad fájdalmunkra, és pihenést élményeink feldolgozására.



Segítség a haldoklónak
Minden embernek igen komoly megpróbáltatást jelent, amikor szerettük betegen, tehetetlenül fekszik az ágyon, és tudja, hogy hamarosan eltávozik errõl a világról a szeretett ember. Ilyenkor kezd az egyén szembesülni a közelgõ veszteséggel, és gyakran megpróbálja visszatartani a távozó félben levõ személyt, mert szeretné, ha az még itt maradna vele egy ideig. Mivel ragaszkodunk szeretteinkhez, elsõsorban ez a sokszor görcsös ragaszkodássá vált önzõ érzelem az, ami akadályozza az átmenõt.
Gondoljunk csak bele…! Ha egy ember betegségtõl szenved, magatehetetlen, vagy éppen már nincsen tudatánál, és a halál kiemeli a betegágyban töltött, elcsigázott létezésbõl, vagy nehéz életbõl, akkor nem megváltást jelent számára az eltávozás? Ahova megy, ott nincsen betegség, fájdalom, fáradtság, fogyatékosság - biztosan visszahívnánk õket, biztosan azt akarnánk, hogy az az ember (édesanya, testvér, rokon, gyerek, barát), akit nagyon szeretünk, itt maradjon velünk, és szenvedjen azért, mert mi nem szeretnénk nélküle élni az életünket? Ha tiszta szívvel szeretünk, nem a legjobbat, legszebbet, és a legmagasztosabbat kívánjuk a szeretett lénynek?
Elõfordulhat az is, hogy a haldokló személy ideiglenesen visszatér testébe, és a szemét kinyitva láthat jelenségeket a túlsó világból, és említést tehet olyan emberekrõl, lényekrõl, akik fizikailag nincsenek jelen.
Meg kell próbálnunk, hogy a fájdalom ne sújtson le túlságosan, ha szeretteink elmennek, mert mértéktelen szomorúság felhõt szõ körénk, és megakadályozza, hogy õszinte kapcsolatba léphessünk az eltávozottakkal, akár itt gondolatban, akár éjjel, amikor ideiglenesen elhagyjuk saját testünket. A bánattal teli gondolatok könnyen elérhetik a haldoklót, és fájdalmat okozhatnak neki. Ne kívánjuk hevesen vissza! Engedjük õt békében, és boldogságban pihenni térni. A hangos és túlzott gyász zavarja szerettünket az elmúlt élete áttekintésében. Igyekezzünk emlékezetünkben tartani, hogy mennyivel jobb lesz ezen túl szerettünknek, és küldjük neki szeretetünket és imáinkat. Ez további vigaszt és örömöt nyújt majd számára.


Az a bizonyos "életfilm"…
Az ember a haldoklásnál csaknem minden esetben olyan öntudatlan, mint álomba merülésnél. (Ezért, ha zaj van körülötte, ugyanolyan nehézségekbe ütközhet az "elalvás", mint amikor este a szokásos nyugovóra térésünk alkalmával különbözõ erõs zajok hatására nem tudunk elaludni.)
Tehát a haldoklás utolsó fázisaként nyugodt körülmények között eltávozik az ember - mondhatni egy sóhajtással - ebbõl a világból a következõbe. Ilyenkor az átmenõ el van foglalva egy visszatekintési folyamattal, amelyben az éppen befejezett élet eseményei tiszta megvilágításban elhaladnak lelki szemei elõtt - ez történhet képszerûen, vagy gondolatban. Ez a bizonyos "életfilm" visszafelé pereg le az ember elõtt, vagyis az eltávozás idõszakától, egészen a megszületéséig. Az okok és okozataik, a sikerek és következményeik, a hibák és rendbetételük, mindezeket meglátja, és összefüggéseiket felismeri. Ez az áttekintési folyamat nagyon fontos, mivel ebbõl szûrõdik ki némi bölcsesség, vagyis az éppen lezárt élet eredménye. Ezért kellene szellemileg, érzelmileg és fizikailag nyugodtnak lennünk a halál elõterében, nehogy túlzott gyászunkkal zavarjuk szerettünket ebben a fontos folyamatban.
Ne saját nagy veszteségünknél idõzzünk hosszasan, hanem inkább az õ szellemi gyarapodásánál, mert a léleknek szellemi nyereséget jelent a fizikai testtõl és korlátaitól való megszabadulás - itt hangsúlyozom, hogy a természetes halálról van szó, és nem az erõszakos, vagy öngyilkos halálról. A lélek elvégzett értékes munkája az adott inkarnációban a fizikai test természetes halálával fejezõdik be, és nem elõbb!


Élet a halál után
Az elsõ tapasztalat az ébredés.
Az "életfilm" lepergett az ember elõtt, az áttekintés befejezõdött - ezt egy teljesen öntudatlan idõszak követi, ami 36 és 48 óráig tart egyéntõl függõen. Ezután következik az ébredés, és az elhunyt, gyakran még nem lévén tudatában annak, ami történt vele - körülnéz. Csaknem minden esetben rokon, vagy barát várja õt. Ha nem lenne ilyen rokon, vagy barát, hogy üdvözölje, akkor a segítõk nagy seregének tagja lép elõ fogadására. Az õ feladatuk, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket és elmagyarázzák a megváltozott körülményeket, valamint segítenek hozzászokni az "új élethez" olyan könnyen, amennyire csak lehetséges. Azt hiszem, itt megállja a helyét annak a számtalan történeteknek az igazsága, amelyeket már emberek százai elmeséltek, amikor halálközeli élményen voltak túl, azzal a különbséggel, hogy ezek a segítõk, vagy szeretteik visszafordították õket a fizikai világ felé, mondván "még nem jött el az idõd, és még dolgod van a földön".
Ez a világ a lélek számára egyáltalán nem ismeretlen. Bármilyen hihetetlen is, minden éjjel, amikor a fizikai testünk nyugovóra tér, elmegyünk ebbe a világba. Az alvást találóan és helyesen nevezik a halál ikertestvérének. Mialatt a fizikai test alszik, abban a testben vagyunk ébren, amit a halál után fogunk használni. Álmaink részben az abban a világban élt élet zavaros emlékei, amelyeket az ébredést követõen visszahozunk. Az alvás és a halál között a különbség az, hogy alvás alatt az "ezüst-fonál", ami testünkkel összeköt bennünket, nincs elszakadva. A halál esetében ez a fonál elszakad, és minthogy nincs összeköttetésünk a fizikai testtel, ezért abba többé nem térhetünk vissza.
Ezüstfonálnak azt az erõáramlatot nevezzük, amely a sûrû fizikai és a finom fizikai (éteri testmás) testek fejei között folyik, így összekötve azokat. Ameddig ez az áramlás fennáll, addig lehetõség van a fizikai ébredésre. Ha megszakad, mint a halál pillanatában, akkor nincs többé lehetõség a visszatérésre.








Tisztítótûz
A "tisztítótûz" (purgatórium) a kívánságok (asztrális) világának három rétegét, alsíkját foglalja el, feladata pedig abban áll, hogy megsemmisítse a káros szokásokat, szenvedélyeket, hogy lehetetlen legyen kielégülést kapni rajtuk keresztül. A tisztítótûzben az ember ugyanazt a szenvedést éli meg, amit másokra is rákényszerített tisztességtelensége, türelmetlensége, könyörtelensége és sok más tulajdonsága következtében. Szenvedése végeredményeként megtanul jónak lenni, tisztességesnek és türelmesnek mások iránt a jövõben. Ily módon ezen állapota következményeként megtanulja a jó és a helyes cselekedet fontosságát. Amikor újra születik, már felszabadul a rossz szokásoktól, de mindenesetre az általa elkövetendõ rossz cselekedetek már szabad akaratából fognak megtörténni.
Ezt a tüzet ne úgy képzeljük el, mint a fizikai világban megnyilvánuló tüzet, ami nagyon meleg, és aminek az égése nagy fájdalmat tud okozni az ember testén. Fizikai értelemben itt már nincsen fájdalom! Ilyenkor az ember az érzelmi testében él, ezért bûneit sajátos, kínzó epekedésként, eddig nem ismert erõsségûnek tapasztalja, mivel a fizikai test anyaga már nagyon csökken és letompul. Minthogy nincs más módja a bûn jóvátételének, az kiég benne, néha heves szenvedés árán. Ha valahol is létezik pokol, akkor ez az erõs, kínzó kielégítetlen vágy állapota. Az ilyen pokol azonban több szempontból is eltér az ortodox vallás poklától.



Ez nem hely, hanem a tudatosság egy állapota, ugyanúgy, mint a mennyország. Mindkettõben csak a tudatossága szintjének megfelelõen lehet az ember, bárhol legyen is a teste.
Ezt a szenvedést nem valamiféle külsõ hatalom ítélete szerinti büntetés mérte az emberre, hanem az ember saját maga okozta, mint valamennyi szenvedését és örömét. A szenvedés és az öröm egyaránt aratása az azt megelõzõ vetéseknek!
A kielégítetlen vágy okozta szenvedés nem tart örökké. A halál utáni szenvedés, amit egy legyõzhetetlennek tûnõ bûn eredményez, csak addig tart, amíg a folytonos belemerülésre fordított energiából telik. Ha ez az energia elfogy, az ember felszabadul alóla, és belép a rendes halál utáni életbe.
Az utolsó különbség a valóság és az ortodox keresztény pokol-elmélet között az, hogy ez a szenvedés semmi esetre sem hiábavaló tapasztalat. Ellenkezõleg, nagyon gyümölcsözõ lehet, mivel elég erõs befolyással van a szenvedõ tudatára ahhoz, hogy hatással legyen a következõ fizikai inkarnációra, amelybe valószínûleg úgy születik bele, hogy ellenszenvet fog érezni a bûn iránt, ami neki oly sok szenvedést okozott.



Az ilyen okok miatt kétségtelen, hogy a közvetlenül a síron túli körülmények tisztítótûznek tekinthetõk.


Mennyország - Devachan
Az "igazi" Mennyország vagy Devachan (Dévacsán) az asztrális világ után következik, és másképpen értelmi, vagy mentális világnak is nevezhetjük.
A mennyország speciális jellemzõjének az intenzív boldogságot tartják. Ez olyan világ, ahol nem létezhet gonoszság és szomorúság, mert ezeket az egyéniség már ledolgozta, és hátrahagyta a fizikai, és az érzelmi világokban. A mennyországot "Istenek birodalmának" is mondják.
A Devachan megtapasztalása a vigasz a földi élet minden fájdalmáért és csalódásáért. Ez a leírhatatlan boldogság, és az ember legdicsõbb törekvései valóra váltásának ideje, állapota.
A különbözõ vallások legmagasabb, és legátszellemültebb eszméi a mennyországról erre a mentális, vagy értelmi síkra vonatkoznak, amely teljesen való, és nem álomvilág.
Ránk, emberekre nézve végtelenül fontos, mert élénk életet élünk benne most is, nemcsak két fizikai élet közti idõben. Csak a testünk és szellemi fejlettségünk akadályoz benne, hogy észrevegyük, és befogadjuk a mennyország állandóan körülöttünk áramló befolyását.
A buddhista tanítás szerint: "Nem panaszkodni és sírni kell, hanem szemünket felnyitni, és akkor látni fogjuk azt, ami oly nagyszerû és szép, hogy álmainkat is felülmúlja."
Ahogy már többször is említettem - a mennyország nem egy hely, hanem tudatállapot. Amikor az ember, akár a fizikai test halála által, akár alvás közben, vagy esetleg meditáció alkalmával átmegy egyik világból a másikba, az nem helyváltoztatás, hanem öntudatváltoztatás. A különbözõ világok, síkok, alsíkok, mind ugyanazt az anyagot tartalmazzák, a különbség csupán a vibrációk számában rejlik, és amikor magasabb, vagy alacsonyabb síkokról beszélünk, ez nem az elhelyezkedésükre vonatkozik, hanem a vibráció rezgés számára.
Mindenkiben, minden síkból van anyag, amely megfelelõ jármûként szolgál. Ha az ember megtanulta, hogy miként lehet használni - akkor öntudata központját egyik testbõl a másikba helyezi át, ami által természetesen annak a síknak megfelelõ anyagnak a rezgéseire felel.
Szám szerint hét mennyországról tudunk pontosabb információkat, de feltételezéseim szerint ennél sokkal több létezik.
Azt azonban meg kell, hogy jegyezzem, hogy aki halála után lelkébe visszavonulva eléri a legfelsõbb mennyország színvonalát, azt sem szomorkodó barátainak vágyódása, sem spiritiszta kör csábításai nem vonzzák vissza a fizikai földdel való érintkezésbe.







A mennyei életben a boldogság intenzitása alkotja mindennek a hátterét. Ez nemcsak olyan világ, ahol bûn és bánat lehetetlen, hanem mindenki már a jelenléte által is a legmagasabb szellemi boldogságot élvezi, amelyre képes, és csak vágyképessége határolja be a beteljesülés lehetõségét. Itt kezdi az ember legelõször az élet forrását megérteni, és hogy a messze távoli Logosz mi lehet, és mit akarhat, hogy mi milyenek legyünk. Itt végre a boldogság minden egyebet felülmúl, és mindenki élvezi mások boldogságát is. Vibrációi sokkal gyorsabbak, mint a fizikai világé. Nincsenek külön érzékek, amelyekkel lát, hall, vagy érez. Az ilyen érzékek helyett van egy új erõ, amely nem érzék, de mindent magába foglal, mindent és mindenkit, aki a lélek elé kerül, nemcsak lát, érez és hall, hanem rögtön mindent tud róla, az okot, következményeket, lehetõségeket.
Gondolkozni itt azt jelenti: felfogni. Nincs kétely, habozás abban a magasabb érzésben. Aki egy helyre gondol, már ott is van. Félreértés nincs többé, és az embert nem vezetheti félre a külsõ, mert minden gondolat és érzés, mint nyitott könyv olvasható.
A halál, és a következõ megszületés közt minden embernek át kell mennie az alacsonyabb síkokon, ahol az ember teljesen saját gondolataiban élhet, és még teljesen azonosítja magát az elmúlt fizikai életével, valamint a magasabb síkokon, ahol már Egóként (Isteni Én-ként) megérti a fejlõdését, és munkáját. A legtöbben azonban egészen öntudatlanok, úgyhogy inkább azt lehetne mondani, hogy átálmodják a mennyországot. A többszöri inkarnációk fejlõdésének eredményeként az emberek egyre tudatosabbá válnak, és a magasabb mentális világbeli tartózkodás lassanként hosszabbodik. (Eleinte ezt a magasabb mentális világbeli tartózkodást éppen, hogy érintik.)


Akik egy kicsit már foglalkoztak a mennyország témájával, bizonyára hallottak arról a lehetõségrõl, hogy az ember lemondhat a mennyei jutalomról, vagyis halála után nem megy be a mennyországba, azért, hogy hamarabb testet ölthessen, és segíthesse az emberiséget. Ez a megállapítás helytelen, mert a mennyei életet nemcsak jutalomnak, hanem a földi élet eredményének is kell tekinteni. A földi életben az ember magasztos gondolataival, és vágyaival egy bizonyos mennyiségû szellemi erõt indít meg, ami visszahat reá, amikor eléri az értelmi síkot. Ha ez az erõ csekély, akkor aránylag hamar kifogy, és a mennyei élet rövid lesz, ha pedig igen sok erõt fejlesztett, akkor megfelelõ hosszú idõ szükséges, hogy kiélje magát. Láthatjuk, hogy amint az ember szellemi tekintetben fejlõdik, mennyei élete mind hosszabb lesz.


A mennyei élet elkerülhetetlenül szükséges, mivel csak ilyen körülmények közt lehet a magasabb vágyakat, képességekké és a tapasztalatokat bölcsességgé fejleszteni. Ily módon a lélek sokkal többet halad, mint hogyha valami csoda által egész idõ alatt fizikai testében maradna. Kivételt csak a nagyon magas fejlettségû emberek képeznek, és aki minimum az Arhat beavatásig még nem érte el, az nem mondhat le a mennyei életrõl. A nagy törvény senkinek sem engedi, hogy vakon lemondjon olyasvalamirõl, amit nem ismer, vagy hogy letérjen az elõírt fejlõdési irányról, amíg az ilyen eltérés nem válik bizonyosan hasznára.
Összességében azt lehet mondani, hogy csak az mondhat le a mennyei életrõl, aki földi élete alatt megszerezte azt a képességet, hogy teljes tudattal felemelkedhessék az értelmi világba, és világosan emlékezzék az ott tapasztalt magasztosságokra. Mert a lemondás tárgyában az alacsonyabb értelemnek egyet kell értenie a magasabb Egóval.


Nézzünk meg néhány olyan természetû halált, amelyek értelmét az ember nagyon nehezen tudja elfogadni.


Gyermek halál
A látszólagos veszteség egyik legszomorúbb esete az, amikor egy gyermek távozik a fizikai világból, és szüleinek nem maradt más, mint az üres helyét nézni, és kedves csacsogását nélkülözni. Szinte felháborodást érez az ember a szívében, amikor egy gyermek halál hírét hallja. Még egy teljesen kívülálló embert is megrendít egy gyermek halála, a szülõkrõl, rokonokról nem is beszélve.
Nagyon régen, egy alkalommal a temetõben járva ezt olvastam egy gyermek sírjánál, a sírkõbe vésve:
"Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, nem tudja mi az, hogy fájdalom."
Mérhetetlen fájdalmat érez az a szülõ, aki a gyerekét a halál által veszíti el. Elfogadhatatlannak és a sors kegyetlenségének, valamint Isten igazságtalan ítéletének tekinti az ember a gyermeki halált. Mint tudjuk, mindennek oka van, és minden mindennel összefügg! Azt pedig feltétlenül véssük az elménkbe, hogy Isten nem ítélkezik, és nem büntet. Az ember, az életében minden egyes eseményre rászolgál, és a természet törvényei soha nem tesznek kivételt senkivel. Tehát bármilyen értelmetlennek és igazságtalannak véljük egy gyermek halálát, mégis ha a mögöttes mondanivalót megértjük, akkor egy ilyen esetbõl hihetetlen nagy tanulságot, és változásokat lehet konstatálni. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen jó annak az embernek, akinek meghal a gyermeke, mert ezáltal nagy és tartalmas tapasztalásra tehet szert. Csak arra szeretnék utalni, hogy kicsit próbáljon meg az ember a dolgok mögé nézni, mert ha megérti az okot, akkor talán egy kicsit könnyebb a fájdalom elviselése is.
Egy kisgyermeki halál mindenképpen elsõsorban a szülõ tapasztalat szerzését, és tanítását szolgálja. A szülõkben testet öltõ léleknek szüksége van erre a tapasztalásra, és a gyermekük lelke, a tapasztalásuk elõsegítése érdekében "nevelési célzattal" testet öltött, annyi idõre, amennyire szükség volt rá. Lehetséges az is, hogy egy élet is kevés ahhoz a szülõknek, hogy ezt a leckét teljes mértékben megértsék.



Vajon mi történik a gyermekkel az "idegen" új szellemi világban?
Õk talán a legboldogabbak mind közül, akik ide belépnek, és õk érzik talán otthon magunkat legteljesebben és leghamarabb. Ne felejtsük el, hogy nem veszítik el szüleiket, testvéreiket, és játszópajtásaikat, akiket szeretnek. Egyszerûen csak a nappal helyett az általunk éjszakának nevezett idõszak alatt játszanak velük, nem éreznek veszteséget vagy elkülönülést.
A gyermeksereg a halottak között állandóan el van halmozva örömmel, gyakran kitörõen boldog. Azok a gyerekek, akiknek a gondolatai természetszerûen fordulnak a vallásos dolgok felé, szintén megtalálják amire vágyakoznak. Az angyalok és a szentek léteznek, nemcsak a képzelet szülöttei!
Akik hisznek bennük, biztosan közel kerülnek hozzájuk. A gyerekek szeretnek hasznosak lenni, szeretnek segíteni és vigasztalni. Tág terük van a segítségnyújtásra, és a vigasztalásra. Láthatjuk, hogy a gyermekek haláluk után egy úgynevezett kiváltságos helyre kerülnek, és nem kell értük aggódnunk. Az itt maradt szülõk azok, aki gyámolításra szorulnak. Egy gyermeki halálesemény tragédia, és mint a világon mindennek, úgy ennek a tragédiának is oka van. Minden tragédia rámutat beteljesítésük egy másik aspektusára is. Céljuk megköveteli, hogy végig csináljuk õket. Ha valami szerencsétlenség ér, vagy személyes bánat, vagy betegség, az a kívánságunk, hogy visszakerüljünk abba az állapotba, amelyben elõtte voltunk. Az élet azonban éppen azt kívánja tõlünk, hogy átmenjünk ezen a tapasztaláson, és elérjük azt a tudatállapotot, amelyben akkor leszünk, ha a megtapasztalás befejezõdött. A lélek a megpróbáltatásokon, fájdalmakon, és a konfliktusokon keresztül tapasztal, melyeket elsõsorban a személyiségünk idéz elõ. A bánat, fájdalom és megpróbáltatás megtapasztalásakor nincs átmenet az egyik világból a másikba, csak ugyanaz a világ van más oldalról szemlélve. Az átmenet a nézõpontban rejlik.


A 14 év alatti fizikai testét elhagyó gyermek különösen elragadó életet él halála után, mert egybõl az Elsõ Mennyország felsõ rétegeibe emelkedik. Fizikai létezése cselekedeteiért nem felelõs, úgy a "tisztítótûzön" sem megy keresztül. Mivel az érzelem, kívánság test még nem született meg, ami nincs, az el sem pusztulhat - ezért a gyermek kívánság teste, és elméje megõrzõdik az új megszületéséig. Az ilyen gyermekek ezért emlékeznek elõzõ inkarnációjukra.
Eddig a nagyobb gyerekekrõl volt szó, de mi történik azokkal a csecsemõkkel, akik éppen hogy megszületnek erre a világra, és hamarjában távoznak is?
Azon felül, hogy a szülõknek, de legfõképpen az anyának szól ez az esemény komoly nevelési célzat okán, ezeket a babákat sem kell félteni, mert sok halott anyuka várja, és fogadja õket - szeretetben pedig nem szenvednek hiányt. Ezek a gyerekek azonban csak rövid ideig pihennek a szellemi világban, visszatérnek ismét a Földre, nagyon gyakran ugyanazokhoz a szülõkhöz, akik elõzõleg veszteségként élték meg a csecsemõ gyermekük halálát. Ha az anya 2-3 éven belül ismét várandós lesz, az új baba teste, hordozója lehet a meghalt gyermek lelkének.
Egy gyermekét eltemetõ szülõnek ez a témakör mindig nyitott kérdés marad, valamint az okok felderítése, magyarázata, és megértése is egy életre szóló kutató, és szellemi munkát igényel, és természetesen az is elengedhetetlen, hogy személyiségük által nyitottak legyenek az információk befogadására. Az anya szívében mindig ott van a nagybetûs kérdés "MIÉRT?"


Egy ilyen tragédia bensõséges mondanivalóját azonban nem lehet pusztán csak értelmi vizsgálattal és elemzéssel fölfedezni. Életünkre nagy hatással van a karma is, és valamiképp azt kapjuk, amit adunk, és nemcsak cselekedetekben, hanem a visszahatás minõségében is. Amit a világnak adunk, az nem mindig csak a maga síkján hat vissza.
Az emberi fajnak az evolúció során az a célja, hogy Isten-Emberré (Felemelkedett Mesterré) váljon, de senki nem lehet olyanná, amilyen a Tanító, ha át nem ment a legmélyebb tragédián. A tragédiának pedig az a célja, hogy mindnyájan a magunk útján olyanná lehessünk, mint Õ.


Öngyilkosság
Vannak emberek, akik úgy hiszik, hogy problémáik megoldására egyetlen lehetõség a halál, és ezért önkezükkel vetnek véget az életüknek. Nagy hiba, és mélységes tévedés!
Ideiglenesen megold bizonyos problémákat ez vitathatatlan, de újakat vált ki a meglévõ mellett - mivel végsõ fokon minden kötelezettséget teljesíteni kell, minden adósságot meg kell fizetni, minden fájdalmat át kell élni. Mivel a problémáinkért csak mi vagyunk a felelõsek, ezért okosabb dolog ezeket megoldani, és nem megfutamodni elõlük. Bölcsebb dolog elfogadni és elviselni a nehézségeket, nem számít, hogy mennyire fájdalmas, mint fenntartani és erõsíteni azokat kikerülésük megkísérlésével, és az öngyilkosság további bonyolításával, amibõl eredõ karmikus visszahatás kedvezõtlenül befolyásolja a soron következõ inkarnációkat. Ez azt jelenti, hogy aki ebben az életében öngyilkosság által hal meg, a következõ inkarnációjában meg kell oldania azokat a problémákat, amelyek elõl most elmenekült, és még ott lesz neki az éppen aktuális életfeladata is, amely szintén teljesítésre vár.


Ha pedig figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a természetes halállal eltávozó ember milyen fázisokon megy keresztül - tisztítótûz, asztrál sík, "mennyországok" - akkor nyilvánvaló, hogy egy öngyilkos teljesen mást érzékel a halála után, mint amit várt.
Az életet Isten adta, és csak Õ veheti vissza! A szabad akarat okán eldobhatja az életét az ember, de számoljon késõbb a következményekkel is! Tehát érdemes ezt a kérdést alaposan megfontolni, mielõtt bármilyen meggondolatlan dolgot tesz a személy(iség).



Figyelmünket irányítsuk még egyszer az elõzõekben kifejtett témára, és az eddigiek alapján summázzuk a halál lényegét, és értelmét.
Senki és semmi nem hal meg a halál pillanatában. Csak a test hal meg, és nem az ember Én-je, a valódi egyéniség ugyanis a testi fátyol mögött van. A halál kezdet, és nem befejezés. A fizikai test végleges elhagyása a legtöbb ember számára kiszabadulás egy szabadabb, boldogabb életbe. A születés nem kezdete, a halál pedig nem vége az emberi létezésnek. Csak a test születik meg a fizikai születéssel, és csak a test szûnik meg a fizikai halállal. Mind a születés, mind a halál visszatérõ események a földi életek hosszú sorozatában, és csak ezek segítségével válik lehetõvé a feljutás igazi, halhatatlan Én-ünk teljes szellemi megismeréséig, más szavakkal az Adeptusságig (Isten Emberig). Az emberek azért félnek a haláltól, mert a birtokuk elvesztésétõl félnek. Amikor az emberek rettegnek ettõl a birtok elvesztésétõl, akkor csak saját emlékeikhez ragaszkodnak. Azonban mindaz, amihez ragaszkodik így a személy, valójában már halott, mert a múlt része.


Ebben a változó világban leginkább úgy éljük meg, hogy csak nyereségek és veszteségek léteznek az életünkben. A személyiség a nyereséget jónak, a veszteséget pedig rossznak ítéli, azonban a természet nem ismer ilyen megkülönböztetést. Amíg van születés, keletkezés, addig pusztulásnak, halálnak is lennie kell.


A születés és az elmúlás körforgása csak akkor lesz félelem és küzdelem tárgyává, amikor személyessé válik. A személyiség egy életen át minden erejével a veszteség megakadályozásáért harcol, és a halált végsõ vereségnek tekinti. A haláltól való félelem a legtöbb ember számára nyomasztó, nem mer vele szembenézni, ezért a tudatalattiba szorítja, és a mindennapi élet során tagadja azt. Leginkább átszellemíti a tagadást, a halált pedig metafizikai titokként fogalmazza meg, azután megnyugtató érzelmi távolságból mérlegeli.


A fizikai testünk elhagyásával megszûnik az érzékelés, magunk mögött hagyjuk az anyagi világot, és az érzékelés új módjára térünk át. Tulajdonképpen a halállal kapcsolatos minden félelem a saját tudatlanság kivetítése, vagyis félelem az ismeretlentõl. A halál az inkarnáció végsõ eseménye, a hozzávezetõ úton azonban sok apróbb veszteség éri az embert. Ha belegondolunk, könnyen felfedezhetjük a nyereségek és veszteségek egész életünkben végighúzódó ritmusát. Amikor ezeket a felfedezéseket megtesszük, a veszteségek fájdalmasnak tûnnek, mert a személyiség minden veszteség esetén ragaszkodással válaszol. Például, a gyerekkort elhagyva, serdülõvé válni bizonyos szempontból veszteség, más szempontból nyereség. A házasságkötés alkalmával az ember elveszíti a független életét, ugyanakkor társat nyer. A veszteség és nyereség ugyanannak a dolognak a két arca, mondhatni "az éremnek két oldala van". Az életben az egyetlen tiszta nyereség a tudatosság elérése, és erre irányul minden értelmes keresés.
A teremtésben minden energiából áll. Az ember mindhalálig küzd - tartja a mondás - és ez annyit jelent, hogy addig véd valamit, amíg végül a feloldódás lesz az egyetlen választható út. Az ilyen viaskodások azonban nem szükségesek, sõt értelmetlenek. Hiszen nincs mit küzdeni azon, hogy egy rózsabokor virágba boruljon. Azért sem kell erõfeszítést tenni, hogy az embrió csecsemõvé fejlõdjön.


Ezek a saját ritmusukat követve történnek meg. Abban is egyet érthetünk, hogy nem a személyiségünk küzdelme (akarata) miatt születtünk erre a világra. A személyiség el is tudja fogadni (és el is fogadja) ezeket tényként, viszont ahol görcsösen ragaszkodik az ember valamihez, vagy valakihez - pénz, ház, kapcsolat - ott már nem ilyen elfogadó. A személyiség küzdelme az élettel való ellenkezés egyik formája, mert mesterséges életet erõltet.
Amikor képesek vagyunk a lehetõség magvait észrevenni a szerencsétlenség romjai között, akkor kezd növekedni bennünk a bizalom. Vegyük észre a szerencsétlenségben és a veszteségben a megszületni akaró új dolgok magvacskáit. Amikor a romokba nézünk, nézzünk alaposan!
Tegyük a szégyen és a panasz helyére a nyugodt és biztos tudást, miszerint a természet õrizete alatt állunk, és minden veszteségünk csak idõleges és nem valóságos. Ideje volt eltávoznia, megsemmisülnie annak, amit elveszítettünk, de nem azért, mert az Isten gonosz és közömbös, hanem mert a valóság felé tett minden lépésünk nagyon fontos.
Ebben a megvilágításban észrevehetjük, hogy a veszteség és a nyereség csupán álcák. Mögöttük ott a mindenen átragyogó örök fény, és egységet hoz majd minden létre a zûrzavarból.


http://www.logoszvilag.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése