2013. augusztus 12., hétfő

Az ÉN

Ki vagyok én?

Ami a szemnek láthatatlan
- Spiritualitás -
A spiritualitás alapvetően szemléleti forma, világnézet, mely felfogás szerint Világunk több, mint amit a szemünk lát, fülünk hall. A spirituális alapokon gondolkodó ember azt vallja, hogy a világnak van egy láthatatlan, az érzékszervi megismerések felett álló, rejtett aspektusa, amely azonban ugyanolyan erős hatással van életünkre, mint a látható része. Ez a szemnek láthatatlan erő nyilvánul meg minden embernek, amikor életét kész tágabb keretek között értelmezni, és saját létezéséről a rendeltetés, a sors, a végzet, vagy az isteni akarat fogalmain keresztül gondolkodni.

Minden ember érzi, hogy az élete több kell, hogy legyen, mint a véletlen egyszeri és megismételhetetlen csalfa játéka. Éppen ezért vallják a spirituális világnézeteket követők, vallási hovatartozástól teljesen függetlenül, hogy a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus rend irányítja.

És míg teszik ezt a természettudósok is, akik szintén hiszik, hogy az embertől független természeti és fizikai törvények irányítják a világot, a spirituális irányzatok ezt a világrendet nem képzelik személytelennek és pusztán mechanikusnak. Sőt hiszik, hogy az ember személyes cselekedetei és életeseményei összhangba hozhatók ezzel a láthatatlan rendezőelvvel, amely azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával, és végső soron a létezés örömével, a Boldogsággal.

A spiritualitás nem jelent egyet a vallásossággal. Spirituális élet anélkül is élhető, hogy valaki bármely vallás követőjévé válna, vagy anélkül is, hogy bármiféle rendszeres vallási vagy lelkigyakorlatot végezne. Nem kell hozzá templomokba járni, vagy akár hinni Istenben, vagy bármilyen szellemi tanítómester útmutatásában.
A spirituális ember csak talán egyetlen dologban ’kell’, hogy higgyen: hogy élete nem önmagáért való. Hogy nem lehet és nem is ön-célú. Hanem, hogy egy magasabb rendet, célt és értelmet szolgál.

A spirituális életvitel
Ezért van, hogy az ilyen szemléletet követők élete belülről kifelé átlényegül ennek a magasabb szempontrendszernek a valódi és maradandó értékeivel. A spirituális ember tisztában van azzal, hogy minden anyagi vagyontárgy idővel elértéktelenedik, és végső soron elpusztul, ezért nem tékozolja el életét azzal, hogy cselekedeteit az öncélú fogyasztás, a tárgyak puszta megszerzésének és felhalmozásának szolgálatába állítsa. Hiába korunk fogyasztói társadalma, amely folyamatosan azt a kényszer-érzetet kelti, hogy boldogságunkhoz egyre több fogyasztási cikk birtoklása kell. A spirituális ember tudja, hogy a boldogsághoz egészen más út vezet: az Önmeghaladás útja. Ezért életét nem akarja csak magának megtartani, hanem kész saját és önös érdekein felül átadni másoknak.
A spirituális életvitel ezzel együtt nem jelent egyet a világi dolgokról való lemondással vagy a szegénységgel. A spirituális ember az anyagi javakat nem utasítja el, sem nem nézi le ezeket, csak eszköznek és nem célnak tartja őket. Arra törekszik, hogy életét más rendű értékek hassák át: törődik az egészségével, egészségével, tudatosan táplálkozik, megfontolja, hogy mivel tölti a szabadidejét, mit néz a tévében, mit olvas. Arra törekszik, hogy összekapcsolja a hivatását a kenyérkereső munkájával, mert egységben gondolkozik az életről és a világról. Ezért tiszteli embertársait, tudja, mi a becsület, vállalja a felelősséget a gondolataiért, tetteiért, mert tudja, hogy az emberi világ egy zárt rendszer, egyetlen osztatlan egész, és így egyetlen cselekedete sem marad következmény nélkül. Mikor beszél, igyekszik igazat és jót mondani, beszédtémája nem a pletyka vagy mások rosszindulatú kibeszélése. Megjelenése pedig rendszerint szolid, ápolt, tiszta, mert a vonzereje nem kirívó ruhákban, vagy dagadó izmokban, hanem a kisugárzásban rejlik.
Ennek az életvitelnek a gyümölcse hosszútávon, évek múltán érik csak be. De hatására tágul világfelfogásunk melyben teljesebbnek érezhetjük létezésünket, és amely minden remény szerint a bölcs és boldog élethez vezet.

Ki vagyok én?


Az alábbi ábra azt szemlélteti, hogy az Önmagunknak képzelt én hány rétegben rakódik rá valódi Önvalónkra. Minden ember hordozza magában azt a Felsőbbrendű ‘én’-t, amely sokszorosan meghaladja felszínes szerep-személyiségét. Az önmagunkra ismerés, az önismeret útján haladva, bensőnk mélyebb rétegeiben szembesülhetünk azokkal az ‘én’-jeinkkel, akik a felszínes személy-iségünk számára elrejtve élnek bennünk. Noha ezeket az ‘én’-eket a legtöbb ember nem tudatosítja magában, tudattalan folyamatainak irányításában óriási szerepet játszanak. A valóság átfogóbb szintjén tudatosult, realizált ember képes ezeket az ‘én’-eket egymástól gondolatban elkülöníteni, noha a legtöbb tudati folyamatot komplex módon irányítják ‘énünknek’ ezek a különböző rétegei.
‘Én’-ünk különböző rétegei olyan szorosan épülnek egymásra, mint a hagyma héjai. Ha ezeket a rétegeket sorra lehámozzuk, mint a hagymánál is nem marad a közepénsemmi. Ez a látszólagos semmi Önvalónk formai burka, azaz a létezés oldaláról szemlélve semmi-lyennek sem látszik (vagy sem-milyennek), míg a lét oldaláról szemlélve minden-ilyennek (vagy akár-milyennek). Míg valódi Önvalónk a létezés tükrében megragadhatatlan és ezáltal semmilyennek látszik, a lét tükrében maga a minden-ség.
Az ‘Én’-em rétegei alatt megbúvó Önvaló, bizonyos értelemben nem ‘én’ vagyok, mert ezen a szinten minden személyes viszonyulás megszűnik. Ez egy transzperszonális entitás, egy olyan észlelet-együttes, ami minden formai jellegzetességtől mentes. Így nincsenek a személyiségre vonatkoztatható aspektusai. Mégis ez az észlelet tartalmazza ‘én’-ünk felszínesebb rétegeit, mintegy átvilágítva és átlátszóvá téve azokat.
Az ‘én’-t nagyon sok rétegre lehet bontani, és különböző személyiségpszichológiai elméletek meg is teszik ezt, itt csak az ‘Én’ leglényegesebb rétegeit ábrázolom:
N.B. A fent ábrázolt felosztás teljesen önkényes, és nem is teljes!
Más személyiségpszichológiai elméletek egészen másként ragadják meg az ‘én’-t.
Én csak a rétegzettséget próbálom, és az alapelvet szemléltetni ábrámmal!
‘Én’-ünk különböző rétegei egymásra kölcsönösen hatva, a legtöbb ember számára észrevehetetlenül összegabalyodva hatnak ide-oda, direkt vagy indirekt módokon. Az egymásra hatások legtöbbször nem tudatosítottak és sokszor fel sem ismertek.
Kívülről befelé haladva, legkívül találjuk:

Belső Én
1. Szerep személyiség: Az az ‘én’-ünk, akivel, mint szereppel azonosulunk egy adott helyzetben. Ez a szerep-személyiség jelleg könnyen tetten érthető, ha pl. a foglalkozásunkra gondolunk. Pl. ‘Én’ a munkatársaimnak trénervagyok, számotokra előadó, buddhista tanító, a feleségemnek férj vagyok, a gyerekeimnek apa, stb. Ezek a szerepek csak az adott kontextusban értendők. A kollégáimat nem érdekli az én apa vagy buddhista tanítói szerepem, minthogy a gyermekeimet sem a férj-ségem. Az adott szerep-személyiség mindig csak a másokkal folytatott viszonyban értelmezhető! Veszélyes, amikor valaki ezekkel a szerepekkel állandósult kapcsolatot ápol, azaz nem tudja őket letenni, pl. otthon is főorvos szerepben viselkedik, nem tud a munkahelyi szerepétől szabadulni.
N.B. Egyetlen embernek nagyon sok szerep-személyisége van! A kapcsolatai számától függően. Fontos, hogy az egyes szerepeket az ember ne keverje egymással!
2. Karakter, jellem: Nagyban befolyásolja, hogy ki milyen szerep-személyiséget vállal, vagy vesz magára. Pl. nem lesz valakiből hóhér, ha nem erőszakos a jelleme. Ezt a jellemet a modern pszichológia a karaktertipológiák segítségével próbálja megragadni. Aminek egyik osztályozási módja Jung munkásságát tükrözi. Ezen felosztás szerint egy ember jelleme lehet:
  • Extravertált – Introvertált : Kifelé vagy befelé irányul
  • Észlelő – Intuitív : Hogyan szerzi az információt (Tényszerűen vagy ráérzéssel)
  • Gondolkodó – Érző : Hogyan jut döntésekre
  • Ítélkező – Szemlélő : Hogyan reagál a környezeti hatásokra
A 4 jellempár kombinációs lehetőségei 16 karaktertípus osztályozását teszik lehetővé. Hogy ki milyen szerepekben érzi jól magát, döntően azon múlik milyen a jelleme, milyen karakterrel bír.
3. Árnyék-én: Egy mélyebb szinten, minden ember hordozza saját megélt szerepeinek totál ellentétpárját. Pl., ha valaki hűséges férj, a lelke mélyén csapodár szoknyavadász. Ellenkezőleg egy örökkön hűtlenkedő a lelke mélyén a hűséget keresi. Mindenki, aki azt hiszi, hogy ő szilárd ‘jellem’, azaz rögzített személyiség-jegyekkel bír, tudnia kell, hogy ‘én’-jének mélyebb rétegeiben ott rejtezik minden jellemvonása totális ellentéte. Aki azt gondolja magáról, hogy: „‘én’ sose tudnék embert ölni”, jó, ha tudja, hogy lelke mélyén ugrásra várva ott él egy vérengző fenevad, ami az első ‘öntudatlan’ pillanatban felszínre törhet.
Az ‘én’ – árnyék-‘én’ ellentétpár a kollektív tudatosság szintjén (más szóval a tudatelőtti szintjén) feloldódik egy mélyebb ‘én’-ben.
4. Kollektív én-tudat: A kollektív éntudat szintjén, minden megjelenik, ami emberi. Minden, ami az emberiség tudatában él. Mondhatni ez az emberi létállapot kollektív tudatosságának szintje, ahol egyáltalán az emberi tudatosítási mód, a létmegélés jelen formája rögzítődik. Az, hogy ‘én’ a világot ilyen-és-ilyen keret között, térben és időben, így és így észlelem, annak tudható be, hogy egy tudati kollektíva része vagyok. A tudatok egymásra hatása, és kölcsönös tudati függése határozza meg az egyén szintjén is, hogy ‘tapasztalja’ meg a valóságot. Nincs tudati függetlenség. Nincs igazi értelemben vett szabadgondolkodás. Mindenki ‘csak’ emberi módon tud észlelni, érezni, gondolkodni. Nagyon is meghatározott keretek között, noha ennek a tudatszintnek a keretei a mi szerep-személyiségünk által megélt valóság-horizonthoz képest olyan tágak, hogy a legtöbb ember, aki egyszer is ide téved már a felébredés kapujának gondolja. Itt ugyanis megjelenik a ‘mindentudás’. Mindennek a tudása – amitember valaha is tudhat. Még jó, hogy nem csak emberi tudatformák vannak... (nem az angyalokra, meg ilyenekre gondolok, hanem pl. az állatokra, akik nagyon sok tekintetben sokkal több mindent észlelnek, éreznek, tudnak... Éppen ezért ezen a szinten lehet kapcsolódni pl. állati tudatszintekhez is, és valahol minden ember ‘én’-je kötődik is egy meghatározott állat-fajhoz.)
5. Felsőbbrendű ÉN – Öntudat: Az a szint ahol ‘én’ megélhetem, hogy mindazoktól a személyektől, akik a felsőbb rétegekben lakoznak ‘ÉN’ független vagyok. Annak a szintje, ahol ráébredhetek Önmagamra, tudván, hogy bármi és bárki is ‘legyek’, mindig Önmagam maradok. Pl. Indiai allegóriával élve, bármilyen megtestesülésem is legyen, szülessek bármilyen korba, bármilyen testbe, bármilyen személyiséggel, az mind ‘ÉN’ vagyok. ‘ÉN’ Önmagam. Ez az Önmagam áll legközelebb a lélek gondolatához. Az ÁTMAN-hoz. Mindegy mi történik a felszínen, mindegy hogy ‘én’ szomorú/vidám, boldog/boldogtalan, családos vagy egyedülálló, vagy bármilyen tulajdonsággal megragadott és leírt személy-iség vagyok, én Önmagam személy-emben NEM változom. Mert én magam vagyok a SZEMÉLY (szanszkrit: Purusa), aki bármilyen személyiséget is ölt magára nem változik. Hiszen egyetlen ember, egyetlen élet során annyiféle személyiséggel bír, mégis mindvégig tudja, hogy valamilyen láthatatlan aranyzsinórra fel vannak fűzve ezek a személyiségek, és ez a zsinór vagyok ‘ÉN’.
6. Önvaló: A transzperszonális transzcendens valóság síkja. Az Önvaló NEM ‘én’ vagyok. Ez a szint túl van ‘rajtam’. Az Önvaló nem az Önvalóm. Nem az ‘enyém’. Minthogy senkié és semmié. Túl van a létezők határán. ‘Én’ sohasem lehetek azzá. Bár sohase volt semmi más, mint az. Minden forrása, ahová minden létező visszatér, ha színjátékát befejezte ebben a látszatvilágban. Valójában csak az ‘van’. Semmi más ‘nincs’. Miközben magamat ‘más-nak’ élem meg, mint Önvalónak, tudatilag elszakadtam a forrástól. Mindenki, aki Ön-tudattal bír elszakadt állapotban létezik. Aki visszatér az Önvalóhoz, elveszti Ön-tudatát. Elveszti Ön-magát. A létezés oldaláról nézve nem nyer semmit. Viszont a lét oldaláról nézve megnyer mindent. Nehéz erről szavakkal szólni.
A jóga szútra szavaival:
„Amikor a Különbséget megtapasztalja, önmaga folyamatos létesülésének létrehozása megszakad. Ahogy mélyül a különbségtevés, úgy vonzza maga felé az Egyedülvalóság az elmét. /…/ Ezzel a tettek és a szenvedést-kiváltó-tényezők visszahúzódó lánca elszakad. Ekkor a tisztátalanság minden hordalékától megszabadult Tudás végtelenné, míg a tudnivalók köre jelentéktelenné válik. /…/ A Purusáért-valóság hiányában a lételemek visszamerülnek a Prakriti mélységeibe, megmarad az önformájában nyugvó Egyedülvalóság, az önmagát-megvilágító-tudás hatalma.” 4.25-34.
FIGYELMEZTETÉS:
MINDEN, amit itt leírtam FÉLRE-VEZETÉS. Az IGAZSÁG Benned van.
Kérdezd meg Önmagadat!
ÓM ÁH HUNG


Az ember két élete





Ha ma körbenézünk bármelyik forgalmasabb utcán, azt találjuk hogy, szinte kifogástalan külsővel szebbnél-szebb emberek vonulnak fel és alá a sűrű tömegekkel. Mindenki törekszik a lehető legjobban ‘kinézni’, és a megjelenés, a külső, mágikus illúziójával szinte mámoros varázslatban tartja a legtöbb embert. Testépítés, szolárium, divatos öltözet, tetszetős viselkedés. Első látszatra mindenki a ‘tökéletességre’ törekszik, és első látásra szinte semmi sem hiányzik: a tökéletes megjelenés, divatos öltözet, és a napi sztárpletykák kurrens történései. Boldog vagy, a másikban látod életed hiányzó felét – fehérített fogak, edzőteremben edzett izmok, szex-csatornákból ellesett tornászmutatványok. A ‘boldogság’ csak úgy repíti a történéseket, míg egyszer csak el nem illan a biokémiai illúzió, és hirtelen, teljesen nem várt módon üresnek és öncélúnak tűnik az egész. Vajon miért? Mi az ami hiányzik?

A régiek szerint az élet két síkon zajlik: van egy külső tér, az úgynevezett exo-terrae, ahol az életesemények történései, az élet mindennapos dolgai esnek meg velünk, ahol az élet puszta történés, lefutás. És van egy benső tér, a lelki élet világa, az úgynevezett ezo-terrae, ahol az élet valódi történései, valódi lenyomatai keletkeznek.

Úgy vélem mindenki tudja és érzi jól, hogy akárhány dolog is essen meg vele a világban, valójában nagyon kevés az a ‘történés’ ami valóban számít, ami valódi nyomot hagy az emberen. A külső térben az élet valóban nem egyéb mint ‘tört-én-elem’. Csupa-csupa apró történés-daraba, amelyeknek valódi súlya igen csekély.

Az egyiptomi halottaskönyv szerint, amikor valaki a túlvilágra távozik, szívét az Igazság mérlegére helyezik, hogy megmérjék cselekedeteinek súlyát. És ha a szíve könnyűnek találtatik, a túlvilági démonok ugrásra készen állnak, hogy felfalják nyomorult életét.

Az életnek éppen ezért az ezoterikus tanítások szerint egyetlen értelme van: az Igazság fényében súlyossá tenni azt.


Ezt a szíve mélyén minden ember érzi. Érzi mikor hivatást, majd munkahelyet választ, amikor átéli az első vagy a sokadik szerelmet, vagy pusztán, amikor egy másik ember szemébe néz. Érzi és tudja, hogy mindennek súlya van… ezért kapja el oly hirtelen mindenki a tekintetét, amikor egy magánál mélyebb szempár tükrébe pillant. Ha ma a világba tekintünk, azt találjuk, hogy a legtöbb ember teljesen tanácstalan, és még csak az irányt sem ismeri, amikor gondolatai arra terelődnek, hogy mélyebb ‘értelmet’ keressen létezésének. Az életet kellő súllyal élni. Azt jelenti, hogy az életnek az egyént meghaladó valódi rendeltetése és célja lehet. És ezt a célt és értelmet szükségszerűen nem kell egy külső forrásból származtatnunk, hanem, mint több keleti vallásfilozófia állítja, saját magunk is rendelhetjük életünkhöz. Ennek ellenére, még mindig csak nagyon kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy életüket a benső világ megismerésén keresztül, a helyes súlypontok megtalálásával a megfelelő kerékvágásba tereljék. És ez így is volt, amióta Világ a Világ. Ezért kevesek birtoka az ezoterikus gondolkodás.


Amikor egy másik ember szemébe nézel, ösztönösen megérzed milyen mélység lakozik benne. Hogy mi rejtezik a csinos mosoly, az elegáns öltözék, és az intelligens szavak mögött. Hogy a külső formák álruhája mögött, milyen titok rejtezik. Hogy a másik hová és meddig jutott a lélek titkainak feltárásában. A mélységet pedig, ösztönösen érezzük, és vonzódunk hozzá. Mert a mélység az, ami igazán megérint, ami megihlet, aminek számunkra súlya van. Végső soron ezoterikus gondolkodónak lenni nem jelent egyebet, mint arra törekedni, hogy az életet benső értékeink feltárásával, azok mentén a leghívebben éljük.
Az ezoterikus út onnan indul, hogy az ember elhatározásra jut: benső életét kész feltárni és megismerni. Az út sokféle ösvényen át vezethet: a pszichológia, a filozófia, a vallás, a tudomány, végső soron az önismeret ösvényein át. Az út végül így is úgy is az ‘énség’ megismerésén túlnan vezet, ahol ott lakozik az emberben egy sokkal mélyebb, elzárt világ, amely az egyén-iség meghaladásán keresztül a kollektív tudatosság, a valódi értelemben vett önmeghaladás, a transzcendenica irányába vezet. Ebben az egyén-feletti világban pedig ott rejtezi az egész emberiség ős-bölcsessége, minden-tudása, rejtett kincse. És aki rátalál ezen benső világra, és minden bölcsességének titkos aranyára, mint mondják, a halhatatlanságot és a tejességet nyeri el.
Mikor jártadban keltedben az utcán sétálva, félelem nélkül elkapod az emberek tekintetét, figyelj bensődre. Mit jelez? Érzed-e a másikban a mélység érintését? Ha a pillantás igéző, mámoros és teljes, ne habozz bátran megszólítani a másikat, mert valódi társra leltél. A rejtett benső világ közös élménye az, amely benneteket összeköt, és amelyre bármit is építeni érdemes. Amit nyerhetsz, emberi vágyad megnyugvást szomjazó örök keresésének elnyugvása, hazatérése. Mert VAN valódi révbe-érés, és VAN valódi hazatérés, de csak annak aki útra kél.
Indulj hát…


Tarr Bence László
(Ánanda Pradzsnyárádzsa)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése