2012. augusztus 26., vasárnap

Bakos Attila- A Duna evangéliuma

Bakos Attila – A Duna Evangéliuma
 
(Mandala-Seva, 2004)


A magyar szakrális őstörténet feltárása az egyéni önmegvalósítás módszereinek ismertetése nemzeti nyelvünk és szimbólumvilágunk transzcendentális értelmezésén keresztül.
Idézet a Szerzőtől: „Megfoghatatlan ellenfelünk még arra sem becsül bennünket, hogy nyíltan hadat üzenjen nekünk. E helyett a szabadságát vesztett megmaradt Magyarországnak a stabilitás illúzióját és a közelgő, minden halandóra kiterjedő jólét ábrándját kínálgatja az álarcos modern világ, - amely valójában a létért való alattomos küzdelem helye. Mi magyarok nem vagyunk tudatosak e háborúról, s mint afféle kényelmetlen Krisztus melletti tanuk, csöndben kihalunk e bolygóról.
Az anyagi testbe bebörtönzött emberi lény stratégiailag legfontosabb szerve az elme. Ezt tudják az isteni mesterek és a világ felkapaszkodott démonikus urai, történelmi, politikai, gazdasági szemfényvesztői egyaránt. Ádáz küzdelem folyik az emberi tudat birtoklásáért. A sikeres illúziókeltő az emberi elmék ura, vagyis az egész teremtett, földi világ egyedüli birtokosa és élvezője. Az idők végi trónbitorló, a csaló „világkirály”. Ennek az „istennek-lenni”, hatalmi törekvésnek technológiája, logisztikája van, ami könyörtelenül megragadja, áthatja mindannyiunk tudatát. Ismerve gyöngeségeinket, emberi esendőségünket kihasználva, az ideiglenes anyagi világ röghöz kötött, modern embernek álcázott állatává idomít bennünket saját szülőföldünkön.
Felismerhető az istentagadásról, az ádáz Jézus gyűlöletről, a káosz imádatáról és minden rend, rendszer bomlasztásáról, legyen az egy nemzet létét az egyetemes állandósághoz fűző, s ezzel fönnmaradását biztosító magyar őskultúra, szeretetben összebújó szerelmesek gyermek, család iránti vágya, vagy egy sorsán töprengő magányos férfi szabadító gondolata. Az idő, a végső küzdelem ideje elközelgett, s a csatatér, a helyszín, amit eddig nem ismertünk föl, mi magunk vagyunk. Az elménkben, a tudatunkban és a tudatunkért tombol. Vagy új krisztusi magyar ember születik, vagy az evolúció visszatér a törzsi (beton) dzsungelbe, ahonnan Darwin, s az ő elmélete vétetett.”

„Tovább adni a tudást, elvetni a magot, hogy a föld más gyermekeiben is megfoganjon, kicsírázzon a spirituális tudás, fölszámolva az állatias, testtudatú barbarizmust.
A feladat lényege egy magasabb, a küldő félisteni atyák tudatszintjén rezgő emberiség, vagy bolygó-tudatosság alakítása.”
A Homo sapiens, vagyis az értelmes ember megjelenése igencsak rejtélyes. Miért van az, hogy a modern ember őse nem két-három millió évvel később jelent meg, a fejlődés korábbi ütemét követve, hanem már mintegy 300 ezer évvel ezelőtt? Valójában máshonnan kerültünk volna a Földre vagy – ahogyan az ókori népek szakrális írásai állítják – az istenek teremtettek bennünket?
Ma már tudjuk, hol alakultak ki az első civilizációk, és későbbi fejlődésüket is ismerjük. Az igazi kérdés azonban az, miért alakultak ki a civilizációk? Továbbá megválaszolatlan az is, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem alakulhatott volna ki ennyire csekély idő alatt napjainkra ez a civilizáció. Miért vagyunk civilizáltabbak, mint az Afrikában, az Amazonas őserdeiben vagy Pápua Új-Guinea rengetegeiben élő természeti népek?
Sokan azt állítják azért, mert teljes elzártságban élnek és éltek. De mitől vannak elzárva, mi az, amihez nem fértek hozzá évezredeken át? Miért nem tettek szert tudásra, technológiára és tudományra, mint mi?
Tehát az igazi rejtély nem az említett népek elmaradottsága, hanem a mi fejlettségünk. Mert ha minden a Darwin által feltételezett normális evolúció mentén zajlik, akkor az egész emberi faj a busmanok szintjén élne és nem az európai és ázsiai magas civilizációk színvonalán.
Európa nyugati fele hosszú időn keresztül úgy vélte, hogy civilizációja az Ókori Róma, illetve a még korábbi Görögország adománya. Ám még a Görögök is elismerték, hogy csupán halvány epigonok, utánzók és írásaikban az ókori Egyiptomra utaltak.
A görögség Kr.e. V. – IV. században élte virágkorát, ám Egyiptomban az írások Kr.e. 3100 körül már uralkodói dinasztiákat sorolnak fel. Ezek szerint gondolhatták Európa tudósai, hogy a civilizáció Egyiptomból ered, ám a további tények ellentmondtak ennek.
Összefoglalóan a fejlődések az Ókori Keleten kb. Kr.e. 11000 körül (ez szaknyelven a középső kőkor, a mezolitikum kezdete) zajlottak le. A bibliai Sineár földje azonos a mezopotámiai Sumer Birodalommal és a Biblia által említett városok egytől egyig e területen helyezkedtek el.
Az ember mintegy kétmillió évvel ezelőtt kezdett köveket szerszámként használni, és Kr.e. 3800-ban szinte mindenféle előzmény nélkül megnyilvánult a sumer civilizáció. A kutatók mind a mai napig nem tudják kik voltak a sumerek, honnan jöttek és mi volt civilizációjuk föltűnésének oka? Az azonban tény, hogy a sumer kultúra volt az, amely a világ összes későbbi fejlett civilizációjának csíráit tartalmazta.
Így hát térjünk vissza az első kérdésünkhöz. Miért van az, hogy a modern ember őse nem két-hárommillió évvel később jelent meg a fejlődés korábbi ütemét követve, hanem már mintegy 300 ezer évvel ezelőtt? Valójában máshonnan kerültünk volna a Földre vagy – ahogyan az ókori népek szakrális írásai állítják – az Atlantiszi-Mú istenei teremtettek bennünket?
A sumér nyelvű feljegyzések a legősibb írásos forrásnak számítanak bolygónkon, mintegy 5800 évesek, azonban olyan eseményekről számolnak be, melyek évmilliókkal ezelőtt történtek, s nagy részletességgel tárgyalják az i.e. 350 000 után bekövetkezett fordulatokat. Ezen írások szerint fajunk megközelítőleg 300 000 éves. Hozzávetőlegesen kb. 300 000 éve lakjuk ezt a bolygót, azonban ami megdöbbentő, hogy már előttünk (értsd a homo sapiens előtt) is léteztek civilizációk a Földön – hosszú idővel a jelen korszak és a sumerek által Nefilimeknek nevezett lények megjelenése előtt és ezek jóval fejlettebbek voltak, mint a Nefilimek, vagy bármi más azóta kibontakozott civilizáció. Ezen ősi, fejlett kultúrák mondhatni nyom nélkül távoztak. De nem hagytak maguk után semmi árulkodó jelet, amikor „útra keltek”.
Az ékiratok szerint eggyel több bolygó volt naprendszerünkben, melyről a modern időkben csak bizonytalan értesüléseink vannak. A babiloniak később Marduknak nevezték e bolygót, a sumérek azonban eredetileg a Nibiru nevet adták neki. Ez a hatalmas bolygó a Naprendszer többi bolygójával ellentétes irányban keringett a Nap körül. A sumérek elmondása szerint minden 3600 évben keresztül halad naprendszerünkön, s megérkezése rendszerint nagy eseménynek számított. Azután a külső bolygókat elhagyva eltűnik a láthatárról. A táblák arról beszélnek, hogy a sors akarata szerint keringése során a Nibiru oly közel haladt el, hogy egyik holdja beleütközött a Tiamatba (Földünk) és felét leszakította – úgyszólván pontosan félbe hasította. A sumér feljegyzések szerint az ütközés a Tiamat e nagy csonkját fő holdjával együtt pályájáról kilendítette, s ennek következtében a Vénusz és a Mars körül kezdett el keringeni, s belőle keletkezett az általunk ma ismert Föld.
A Nefilimek, vagy a fejlettebb tudatú félisteni lények tudatosságát és élettartamát a saját bolygójuk keringési ideje szabályozza. De mi körül is kering a Niburu, ami 3600 évente ér el hozzánk földi halandókhoz. Meg kell említenünk, hogy az ősi szanszkrit írások, nevezetesen a Brahma-Purána, a Bhágavata-Purána és a Linga-Purána egybehangzóan szól a szakrális, hozzánk képest végtelen hosszú ideig uralkodó szent királyokról, a Manukról, akikről az emberiség kapta a nevét. Leszármazásuk, uralkodási idejük szintén a Nibiruról való származásra utal, bár a bolygót más néven illették (Mahar-loka azaz Magyar-bolygó, a Maha-k, azaz a hatalmasok laka, Magyar-laka).
Ha tudomásul vesszük, hogy a Biblia a sumer hagyaték hiányos és tudatosan ferdített, illetve soha meg nem értett változata, több dolgon is elgondolkodhatunk. Például a sumérok önmagukat Mah-gar-nak vagy Meh-gar-nak nevezik következetesen, s amint említettük, a sumer (Valójában a Napisten egyik ősi nevének ékírásos hagyatéka alapján, jelentése Szem-Úr, később egyik magyar nemzetségünk, a Szemere nevévé vált.) elnevezésük egy kiragadott modern régészeti elnevezés, amit egyezményesen elfogadtak.
A Mah-gar szó sumer jelentése „nagy, hatalmas”. A sumer mah-gar, makar, vagy a szanszkrit maha, mahar szavak egyaránt erre utalnak. Ha értelemmel fordítjuk le a sumer hagyatékot, akkor így szólna a fordítás:
„Mah-garok (magyarok) valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bemenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama Mah-garok, kik eleitől fogva híres neves emberek voltak.”
A Nibiru, vagy az Óind hagyomány szerinti Mahar-loka, a sumerok atyai származási helye. Ezért nevezik a mah-garokat az istenek fiainak, s ez ezoterikus származásunk és lélektani töltésünk mindenki másétól eltérő titka. Ez egyben az örök kötelességünk is, vagyis továbbadni a tudást, elvetni a magot, hogy a föld más gyermekeiben is megfoganjon, kicsírázzon a spirituális tudás, fölszámolva az állatias, testtudatú barbarizmust. A feladat lényege egy magasabb, a küldő félisteni atyák tudatszintjén rezgő emberiség, vagy bolygó-tudatosság kialakítása. A témáról bővebben e könyvben olvashat.”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése