2012. július 15., vasárnap

Kereszténység története


A kereszténység története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A kereszténység története a kereszténység és a vele szorosan összefonódó keresztény egyházak történetét jelenti. Kezdete az időszámítás szerinti első évtizedekre tehető, amikor a vallás első tanítója és megalapítója, a Názáreti Jézus Júdeában hirdetni kezdte az tanait. Tanítása részben beilleszkedett a zsidó vallás ószövetségi kereteibe, de sok tekintetben forradalmasította és túllépte azt. Ezenkívül több tekinteteben támaszkodik az úgynevezett misztériumvallások egyes elemeire (például a jó és a rossz örökös küzdelme). A fiatal kereszténység gyorsan terjedt a római Júdea provinciában és hamar eljutott a hellenisztikus világ egyik jelentős városába, Antiochiába is. A zsidók szemében pogány istenekben csalódott hellenisztikus népek vigaszt találtak az egyetemes, illetve tevőleges szeretetre épülő vallásában. Antiochia az autonómiájának köszönhette, hogy a kereszténység legfontosabb korai bölcsője lehetett. A római császárok által is elismert városi függetlenség miatt ebben a városban a keresztényüldözéseknek nem adtak helyet, sőt nem zsidó vallásúak is tagjai lehettek a korai keresztények kis csoportjának, ami ekkor még alig volt több egy zsidó szektánál. A szíriai Antiochiában kapta a keresztény elnevezést is. A 4. századra a Római Birodalom államvallásává vált, és Eurázsia valamint a Mediterráneum jelentős területein elterjedt.[1]
A napjainkra több irányzatra szakadt mozgalomnak ma körülbelül 2,1 milliárd hívője van, ezzel a világ legnagyobb vallása.[2]

Eredete


Niccolò dell'Abbate:Saulus megtérése, 1552, Kunsthistorisches Museum, Bécs
A kereszténység egyistenhívő vallás, ami a Názáreti Jézus életére és tanításaira épül, ahogy azt a Bibliai Újszövetség előírja. A keresztények azt vallják hogy Jézus az Isten fia. Egyúttal az Ószövetségben megjósolt Messiás (vagy Krisztus). Az Ószövetség a keresztény szentírásnak az a része, ami közös a zsidó vallással.
A húsvét (Páska) előestéjén Yeshu (Jézus) függött. Negyven napig a kivégzés előtt, egy hírnök tette közhírré, hogy »halálra fogják kövezni, mert varázslatot gyakorolt és Izráelt hitehagyásra csábította/kísértette. Bárki tud valamit érdekében mondani jöjjön elő segítségére.« Mivel semmi sem volt érdekében előhozva, húsvét előestéjén függött.
Talmud Szanhedrin 43
A vallástörténészek egy része szerint Jézus kijelentéseinek és cselekedeteinek sok köze van az esszénusokhoz, valójában az ő bázisukból építkező ortodox zsidó volt. Ma már elképzelhetőnek vélnek olyan verziót is, miszerint az esszénus Jézus tanításait Tarzoszi Saulus (későbbi Szent Pál), habár ő farizeus volt átalakított változatban adta tovább Kisázsiában, és ez vált a kereszténység alapjává. Ezen elméletek szerint a kereszténység története csak Szent Pállal kezdődik.
Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja. Mégis, bár az igazságot hirdetem, nekem nem hisztek. Ki vádolhat bűnnel közületek? Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók." A zsidók erre rátámadtak: "Hát nincs igazunk, amikor szamariainak és ördögtől megszállottnak mondunk?" "Nem vagyok ördögtől megszállott - felelte Jézus -, hanem tisztelem Atyámat, ti ellenben gyalázattal illettek, noha nem keresem a magam dicsőségét, hisz van, aki keresse és ítéletet mondjon.
János evangéliuma 8. 43-50
[3]
Jézus Krisztus a megváltó, (Cristo Redentor) Rio de Janeiro, Brazília
Jézus Krisztus a megváltó, (Cristo Redentor) Rio de Janeiro, Brazília
Keresztényeknek Jézus Krisztus a példakép, a vallásos élet modellje, Isten földi megvalósítója és leginkább az emberiség megmentője, aki szenvedett, meghalt, és feltámadt azért hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. Fenntartják azt hogy Jézus a Mennyországba emelkedett fel, és legtöbb felekezete azt tanítja, Jézus visszatér, hogy elítélje az élőket és halottakat, örök életet adva a követőinek. Keresztények Jézus Krisztus újszövetségi szolgálatait Evangéliumként, vagyis „Örömhír”-ként emlegetik.
A tanítványokat először „keresztény”-nek (görög Χριστιανός - jelentése: “Krisztus követői”), Antiochiában nevezték. Antiókhiai Ignatius az első keresztény, aki saját magára hivatkozva használta ezt a címkét. A kereszténység kifejezés legkorábbi használata szintén Ignatius által született, i.sz. 100 körül.
Mint a judaizmus (zsidó vallás) és az iszlám, a kereszténység is egy Ábrahám-utáni vallás.
A kereszténység az 1. században alakult ki, Keresztelő Szent János és Jézus követői közt. A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától eredeztethető. Az Újszövetség „Apostolok Cselekedetei” című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) az Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekült és ott telepedett le. Jézus után a korai keresztény tanokat az többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette.
Mivel a zsidó főpapok érdekeit sértették Jézus tanításai, ezért ők a római helytartóhoz, Poncius Pilátushoz fordultak, aki nem akarta őt elítélni. Végül, engedve a zsidó papok kérésének, a zsidó nép kezébe adta a döntés jogát, akik Jézus és Barrabás közül Jézust akarták keresztre feszíteni. A keresztre feszített Jézus feje fölé szögelt vádcímtáblát tettek, amelyre az INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya feliratot írták.
A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67–68, Ézsaiás 52:14–15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63–64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást.
Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt holtából.

Korai kereszténység

Őskeresztény egyház

A keresztény hagyomány szerint az Újszövetség iratainak egy részét (evangéliumok és apostoli levelek) az apostolok írták, a huszonhét könyv másik részét pedig a Tarsusból származó Pál - szintén apostol - írta. Tizenhárom levél őt nevezi meg szerzőként, és a hagyomány a Zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartja. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács evangélista, Pál apostol társa volt. Az Apostolok Cselekedetei Pált, Gamáliél, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) tagja (ApCsel 5,34–40) tanítványaként nevezi meg (ApCsel 22,3). Pál volt a „hitetlen”, pogány (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.
A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:
Kereszténnyé a vallás kialakulásának korai szakaszában csak és kizárólag szegény zsidók válhattak. Ennek megváltozása az úgynevezett páli fordulatnak köszönhető. Pál apostol úgy vélte, hogy a kereszténység ebben a formájában nem lehet több, mint egy elszigetelt zsidó szekta. Ahhoz, hogy a kereszténység világvallássá válhasson, Pál apostol a zsidók számára pogány népek (például a görögök) körében is elkezdte a keresztény hit terjesztését. A kereszténység későbbi államvallássá válásában az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy Pál apostol már nem követelte meg a gazdagoktól a vagyonuk szétosztását (mint ahogy azt Jézus megkövetelte tőlük, és ami igen népszerűtlenné tette a kereszténységet a tehetősek körében), hanem elég, ha adakozik, alamizsnát ad. Az új hit csak a páli fordulat után kezdett el beszivárogni a vagyonosabb rómaiak közé is, ami így a kereszténység világ -és államvallássá válásának alappillére volt.[4]
A hagyomány szerint 49-ben Jeruzsálemben összehívott apostoli zsinat is a judaizmushoz való viszony kérdésével foglalkozott, és - Péter és Pál egyetértésével - végül kimondta, hogy a pogányokból lett keresztényeknek - néhány kivételtől eltekintve (ApCsel 15,6-29) nem kell betartaniuk a mózesi törvényeket. A legkorábbi keresztény templomok egyikét a jordániai Rihab közelében tárták fel. Valószínűleg 33 és 70 között épült.[5]

Az ősegyház felépítése


Az ősegyház festészetének egyik legrégebbi példája a II.-III. század fordulóján keletkezett (Kenyértörés, Priscilla-katakomba, Capella Greca, Róma )
Az először kizárólag Palesztina területén kialakult keresztény közösségek meg voltak győződve a világ végének közeli eljöveteléről (csak Pál apostol mutat majd rá arra, hogy a világ végének eljövetele akár ezer, vagy kétezer évbe is beletellhet), így az anyagi javak hiábavalóságát hangoztatták, vagyonukról lemondtak, vagyonközösségben éltek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a kereszténység hívei az i. sz. 1. században kizárólag a szegények közül kerültek ki. Az összetartozás érzése világosan megjelent a közösségek demokratikus felépítésében is. A keresztény közösségek ekkor nem oszlottak laikusokra és klérusra, mindenki taníthatott és prófétálhatott. Mint minden közösségben, itt is kialakultak azonban bizonyos szerepek, melyek később átalakultak, és a mai keresztény egyházak felépítésének alapjául szolgáltak.[6]
  • Az ecclesián belül az öregeknek (presbiterek) a szokásjog alapján nagyobb tekintélye volt, mint a fiatalabb hívőknek, azonban ez intézményes formát nem öltött.[6]
  • A közösség ügyeinek intézésére tisztségviselőket választottak, ezek egyike volt a közös vagyon kezelője, felügyelője (episzkoposz). Az episzkoposz feladata kezdetben kizárólag pénzügyi jellegű volt, vallási tekintetben nem rendelkezett semmilyen különleges tekintéllyel.[6]
  • A diakónusok és diakónuskezdetben a szó szoros értelmében szolgák voltak.[jegyzetek 1] Ők voltak a lakomák (agapék) alatt a felszolgálók, csak később váltak a püspök segítőivé, szerpapokká.[6]
  • A közösség vallási vezetői a helyi papok, az úgynevezett próféták voltak. Ők folyamatosan tanítottak, és különböző kultikus műveleteket végeztek. A prófétáknak nagy tekintélye, karizmatikus hatalma volt az ecclesiában.[6]
  • A kezdetben szétszórt és elszigetelt keresztény csoportok valószínűleg részben eltérően értelmezték a keresztény tanokat, nem alakult ki egyetlen domináns irányzat sem. Az egyre terjedő vallás közösségei között a vándorprédikátorok, apostolok tartották a kapcsolatot.[6]
A kapcsolatok megerősödésével és a különösen Pál apostol fellépésével elindult az egységesülés mind a hit, mind az egyházszervezet terén.

A keresztény közösségek átalakulása, az episzkopiális egyház kialakulása

Az első keresztény közösségek türelmetlenül várták, hogy visszatér a Messiás (parúzia). Ennek „elhalasztódása” azonban a fennálló világhoz való tartós alkalmazkodás szükségességét hozta. A kereszténység terjedésével pedig az újabb hívők immár nem csak a szegények köréből kerültek ki: csatlakoztak gazdagok és rabszolgák is. A szociális különbségek is hozzájárultak a vagyonközösség és a demokratikus szervezet felbomlásához.
Az ecclesia szétbomlott laikusokra és klerikusokra. A laikusok és a papi rend közötti határvonal kezdetben még nem volt éles. Pál apostol például püspök és a diakónusok megválasztásánál fontos követelménynek tekintette, hogy házasságban éljen, a nőtlenség inkább hátrányként jelenik meg.[6][7] A püspökök és a presbiterek elmozdíthatatlanokká váltak, és hatalmukat az első apostoloktól származtatták. A 2. századra a gyülekezet legfőbb tisztviselője a püspök lett, akit azonban a teljes gyületezet együtt választ (tehát nem csak a klérus). A püspököt bírói hatalommal is felruházták.[6] Ekkorra az 1. században még független, elszigetelt gyülekezetek helyét egymással szoros kapcsolatban álló közösségek hálózata vette át.
Idővel az egyre szaporodó gyülekezetek között kialakul valamiféle hierarchia is, a nagyobb, gazdagabb közösségek püspökei váltak a környező, kisebb csoportok vezetőivé is. Ezek a nagyobb, gazdagabb gyülekezetek városi gyülekezetek voltak, így a püspökök székhelyei a városokban alakultak ki. Ez is bizonyítja, hogy a kereszténység az antik időkben elsősorban a városiak, az iparosok és a kézművesek vallása volt.[6]
Az egységesülő keresztény világban a hitelveket is egységesíteni kívánták. Ennek terepe elsősorban a 2. századtól rendszeressé váló zsinatok voltak. A zsinat a korban főleg egy-egy tartomány püspökeinek gyűlését jelentette, és a keleti tartományokban volt igazán gyakori. Az egyetemes zsinatok csupán az egyetemes egyház létrejötte után terjedtek el. A körülbelül egy évszázadig elszigetelten fejlődő közösségek különböző nézeteinek összehangolása sok vitát szült, de az, hogy a 2. század elején megjelent a tévtanok visszaszorításának célja, egyben azt is jelenti, hogy eddigre kialakult egy többé-kevésbé elfogadott irányzat a hit értelmezésében.

Ókeresztény egyház


Jénos apostol Patmosz szigetén
"Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó; és: A mit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, a mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiczeában" Jel 1. 11
Tertullianus (Quintus Septimius Florens), a kereszténység egyik első nagy írója így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett beszédében: „…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek az isteneitek temlomain kívül” [8]
A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Órigenész és Szent Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit némelyek a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tartanak.
A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel az Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.
I. Constantinus római császár 312-ben tért át a keresztény hitre. A 313-ban kiadott Milánói Edictum véget vetett a keresztényüldözésnek, és vallásszabadságot biztosított minden vallás követői számára, habár Iulianus császár idején (361363) egy rövid időre az felújult, mivel Julianus megpróbálta a birodalomban visszaállítani a pogányságot.
A kereszténység története szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt a 325-ös Első nikaiai zsinat, amit I. Constantinus római császár hívott össze.
Theodosius császár 380 februárjában a kereszténységet a Római Birodalom államvallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szászánida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.
410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyház fölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és több mint egy évezredig Ázsia legfőbb vallási szervezeteként működött, központjai voltak Indiában, Jáva (sziget) szigetén és Kínában is.

Pápaság története

A női pápa Johannes Anglicus (Johanna papissa) valószínűleg csak legenda, mely szerint a 9. században IV. Leó pápa halála után Rómában VIII. János néven pápává választották, majd kb. két éves uralkodása után, egy vallási körmenet alkalmával "megtörtént a baj": halott fiút szült, majd belehalt ill. egy másik változat szerint a felbőszült tömeg agyonverte.

A nemzeti egyházak kialakulása

Jézus isteni mivolta a korai keresztények központi kérdése volt. A korai írók széles köre – beleértve Jusztin vértanút és Tertullianust is – úgy hitte, hogy Jézus isten volt. Ugyanakkor megjelentek különböző csoportok, akik tagadták ezt a tanítást. A helyzet addig érlelődött, amíg Arius számos bíborost meggyőzött arról a hitéről, hogy Jézus egy teremtett lény volt. 325-ben, a Kis-Ázsia északnyugati részén (Anatólia) megtartott első Niceai zsinaton I. Konstantin a kérdést szavazással döntötte el és a Szent Athanasius által képviselt Szentháromság-tétel mellett határozott. Ez a tanítás idővel dogmává, azaz a kereszténység alaptételévé vált. Arius tanai még hosszú évtizedekig éltek és virágzottak a birodalomban, különösen a germán törzsek körében, ahol több mint két évszázaddal a zsinat határozata után is ez a nézet uralkodott.
Ez a zsinat volt az első a teológiai kérdések megoldására összehívott számos egyetemes (ökumenikus) tanácskozás sorában. E tanácskozások célja a kereszténységnek az öröklött hagyományokban való egyetértésen keresztüli egységesítése volt. Ezeket a törekvéseket hatalmuk erősítése érdekében a bizánci birodalom császársága is támogatta. E tanácskozások hitelméleti kifejezéseinek egy részét sajnos félreértették a szíriai, örmény és kopt (ősi egyiptomi) nyelveken beszélő óhitűek, ami idővel bizonyos hitelméleti szerkezetek különböző kifejlődéséhez vezetett és ennek következményeképpen a Keresztény Anyaszentegyháznak e nemzeti ágazatai letöredeztek a többitől, majd a Keleti Egyház elvált a nyugatitól. A fő kérdés ebben az esetben Krisztus természete volt, minthogy a Keleti Egyház elvetette a nesztoriánusok által hirdetett Krisztus kettős természetének elvét (a 451-es Kalcedoni Zsinat határozatát), és azt tartotta, hogy Krisztus természete egy, de az részben isteni, részben pedig emberi. Ezeket az egytermészetű Krisztusban hívő örmény és egyiptomi egyházakat a mai napig is monofizitáknak nevezik.
A kereszténység a második évezred kezdetéig a Nyugat és Közel-Kelet nagy részén, Afrika egyes területein és kisebb mértékben még Távol-Keleten is elterjedt. Az alapvető hitelveket illetően nagyrészt egységes volt, a nagyobb kérdésekben pedig zsinatokon, tárgyalások során döntöttek. Idővel azonban a nézetbeli és hitgyakorlati különbségek egyre jobban megnehezítették a közösség fenntartását. A hatalmi törekvések, politikai manipulációk vezettek 1054-ben a nyugati és a keleti egyházak közötti Nagy Egyházszakadáshoz (szkizma.) A nyugati egyházak fokozatosan a Római katolikus egyházba tömörültek a római pápa központi hatalma alatt, míg a keleti egyház felvette az „ortodox” nevet az egyházi hagyományok megőrzésére és a változásoknak való ellenállás iránti elkötelezettség kinyilvánítására. Ez a keleti egyház megtagadta az egy bíboros alá való tartozás gondolatát, mintahogy az addig is teljesen idegen volt az egyházi szervezettől, és ehelyett inkább elismerte a konstantinápolyi pátriárkát, mint a számos önálló és független egyházakat vezető bíborosok „egyenlők között az első”-nek. (lásd: Ortodox egyház)

Reformáció

Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a felismert hitelvi hibák és a római fényűzés ellenzéseképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció vitája a katolicizmussal legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:
1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül nincs más forrása, a hagyományok ebből a szempontból nem jelentenek semmit
2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, az egyház, a jó cselekedetek és szentségek ehhez nem járulnak hozzá
3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, az egyéni cselekedetek ehhez se járulnak hozzá
4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, az egyház papjainak, a különféle szenteknek és Szűz Máriának ebben nincs része
5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Isten 'érdeme', az egyház és papjai nem részesülnek belőle
A reformáció erőteljes harcokat váltott ki az európai szívekben és elmékben, ami sok üldöztetésben és még a katolikusok és protenstánsok közötti fegyveres kül- és belföldi háborúkban is megnyilvánult.

A kereszténység világvallássá válása

A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 16. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között.

A felvilágosodás és modernizmus hatása

A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követő új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.
A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a katolikus egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát. Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk.

A kereszténység a legújabb korban

Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. Sok keresztény már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentősségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Ők egyfelől azonulási okok miatt ragaszkodnak hagyományaikhoz, másfelől pedig a világias nyugati behatások, a mindennapok követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. A különböző felekezetek, vagy a keresztények és nem-keresztények közötti házasság nemrégen még tabu volt, mára azonban teljesen elfogadottá vált. A hagyományosan katolikus országok, mint például Franciaország, túlnyomó többségükben agnosztikussá – azaz szabadgondolkodóvá – váltak. Ezek a folyamatok nem csak egyre gyorsabban nőttek, hanem különböző mértékben Európa csaknem minden részére kihatottak.
Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta (bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista). A tudományos világnézet térhódítása, így például Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető tudományos tanítások sok keresztényt ingattak meg hitében.
A felvilágosodás azonban sokkal kisebb hatással volt a keleti és távolkeleti ortodoxia keleti egyházaira. Különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak (mint az orosz és a grúz ortodox vagy az örmény keresztény egyházak) jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.
Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széles körű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok ortodox templomot és kolostort építettek újjá, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos felekezeti hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a katolikus egyházat.

A mai evangelizációs mozgalmak kialakulása

A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetében tért hódított. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.
Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.
Dél-Amerikában és Afrikában az evangéliumi és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat, melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába is. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.
Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course (egy Magyarországon is elérhető tanfolyam) a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.
A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül külön nézetek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezetett.
A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrendszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött létre az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelkiértelmüknek és hitüknek hangot adjanak.
E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.
A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdnem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus majdankori valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése